Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 93 — veres kézzel . . . Mert nem emlékeztem ekkor, hogy a hazán kivül más kedvesem is van. . . Ezt magamnak irom ide. De Kossuth képét lerajzolandom. O korán megmentette magát, s már előbb, de ekkor egészen elvesztette a hazát. Görgeynek áltadta a dictaturát, kit árulónak nevezett, irt, vallott, s ellene sereget gyűjtött. Miért? Hogy az árulás a G. nevéhez ragadjon, — Kossuthé igy látszott menthetőnek. A világ előtt, de nem Isten előtt. Görgey nem az által áruló, hogy Világosnál a fegyvert letette, ő előbbi tettei által áruló. Ez az, e kettő az e két emberre nézve, mit most senki nem fog fel még. Még mindig fen van Dinám, még mind eddig nem szült! És a betegágy kijövetelét késlelteti, ha az megadatnék is. És mi történhetik addig Európában! De még a szülés veszedelmein sem ment ált. Ez az mi engem éjjel és nappal nyugtalanít, ez az a mivel álmodom. . . . Gondolta, már márczius első napjaiban megtörténik. És én irtam neki gyakran, ugy hogy 4-től — 17-ig majd mindennap levelet kapott tőlem. Tudtam ez neki örömet okoz. Azt hittem ágyban leli. Megjelent volna mint reggeli vigasztaló, látogató! O e nehéz idő halad, halad, és vele a találkozhatásunké is. . . S alattunk, mint a galambok fészkének fája, reng a fa a fejszék ütése alatt!