Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 2. kötet (1867)

— 3 — keltek egyike — fölhívta a kormányt, adjon tudósítást a történtekről s a történendőkről. A kormány-elnök, kinek nyelve német közmondás szerint igazi helyén, kinek a szép, hő s elevenitő beszéd úgyis tulajdona volt, a történteket egyszerűen, de szónoki ügyességgel s az időhöz illő komolysággal terjeszté elő. A történendőkről azt monda, sőt fogadá, hogy a körülmények szerint állhatatos, buzgó s erélyes eljárásra kész s a magyarok Istenétől sokat remél, bizalmát azonban a magyar vitézségbe helyezi. Röviden: sokat s mindent s mégis mitsem mondott; de mivel más sem jobbat, sem okosabbat nem birt mondani, azért megnyugodtak. A kormányfő után a szerencsétlen hadügyminiszter, helyesebben hadvezér állott föl a padra, mert szónoki emelvény nem volt. Ékesen szóló soha sem volt, bár hébe-korban szeszélyes lehetett, de itt ennek is fogytában vala. Komolyan adá elő a történteket és hogy a bátortalanokat kissé fölelevenítse, a csata szerencsétlen kimenetelét inkább magának tulaj donitá, mintsem a kormány heves, észellenes zaklatásának vagy a fiatal sereg hátforditásának, ezzel kétségbeesés helyett kitartásra, együttműködésre igyekezvén felhívni az erőket. Ez új hazugság fel is éleszté a gyülekezetet s jobb reménységgel, sőt kedvvel oszolván szét, kiki dolga után látott, ki irodába, ki a kaszinóba, ki a „Lóhoz" vagy „Ökörhöz" (vendéglők,) ki meg magán körbe, hogy beszéd, vita, jóslás, kártya, billiard, udvarlás vagy munka közt mozdítsa elő a haza ügyét. Bács s Bánát, — midőn Windischgratz a kormány új székhelyét fenyegeté s a hon két harmada az övé lett, — mellékesnek tartatott, bár e részek. temérdek mag1*