Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 2. kötet (1867)

— 324 — Gábor, Kovács Lajos és mások voltak, egyenesen a kormányt okolták. Az úgynevezett radicálok, a magyar vöröstollasak, kiknek előbbkelő főnökeik távol valának s csak Madár ászféle emberek által voltak képviselve , szép és nagy szavakkal handabandáztak, s mig a veszély távol volt, mindhalálig akartak viaskodni. A közép: Nyári Pál, b. Kemény Zsigmond, a Zeykek s mások főnöksége alatt nyugodt maradt, azaz odaengedte magát — nem kevés mozgás nélkül — rántatni, hová a kormányzó akarta, vagy hová egy perc benyomása ragadá. Az országgyűlés derék férfiakból állott. Sok tudomány, sok olvasottság, sok történelmi és törvényi tehetség volt benne, de minthogy már Debrecenben hanyatlott független állása és tekintélye, — Szegeden hajlékony lett mint a nádszál, hitelét veszté s inkább akadályul mintsem előmozditó intézményül szolgált az ügyre nézve. Aulich hadügyminiszter a kormány kivánságának mindenben eleget tett. Kossuth lelkületéhez és gondolkodásmódjához a széles világon jobbat, azaz jobb „igen"ló't nem találhatott volna. Alig kezde a magyar ügy újra hanyatlani, s a nemzetiségek autonómia-féle követeléseikkel ismét előálltak, miket megígérni és megadni, az eddig mindig vonakodó közvélemény — mindannyi miniszter által képviselve, — most igyekezett. Ha ezt azelőtt nem egy miniszter, hanem ha maga Kossuth is indítványozni merészelte volna, az erejét tulbecslő országgyűlés nagy többsége bizonyára kikel ellene. A kormányzó, mihelyest a márciusi országgyűlés Magyarhonban s a hozzákapcsolt részekben a jogegyenlőséget kimondta, mindannyinak megadta az uti possidetis birtokot, megengedte mindannyinak a belső rendezkedhetést és ügyvezetést, s csak az országgyűlés és a kormánynyal közvetlenül folyó levelezés nyelvéül köté ki a