Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 2. kötet (1867)

— 108 — akarta, mit a várőrség későbbi viselete igazolni látszik. Az is igaz volt, hogy a munkák elhanyagoltattak, a vár védelme ingadozó lábon állott s igy seregecskéjét becses személyével együtt a honnak megtartani jobbnak és biztosabbnak tartotta. De térjünk immár vissza Eszék várához. Midőn Windischgrátz betört, s az országgyűlés Debrecenbe költözött, Bács-Bánát szintén kiüríttetett, s igy az ellenség szabadabban működhetvén, Eszék vára is szorosabban vétetett körül. Midőn pedig gr. Batthyányi is, — ki a vár magyar kézben léte alatt legtöbbnyire ott tartózkodott, — Eszéket elhagyá, akkor már előre lehetett mondani, hogy a várat valami csapás érendi. Ha nem hibázom, 1849-dik február vége felé adta meg magát capitulatió által. A háború kezdetétől fogva ez volt a legnagyobb csapás, mely az országot érhette; mert ha e várat megtartjuk, az ellenség szabadon nem mozoghat, Horvátország és Szlavónia Magyarhonnal mindig összeköttetésben marad és sok féktelenség elmarad. E vár nélkül Szlavónia elszakadt, az ottani sereg ellenünk használtatott s ezentúl Pétervár is jobban ostromoltatott. A fájdalmat még szaporitotta az, hogy minden kénytelenség nélkül, a magyar hadi becsület rovására adatott át. Ha oly vár adja fel magát, melynek 2500 mázsa lőpora, három hóra pénze s még többre elesége van, s még annyira sem viszi a dolgot, hogy az első paralellát húzzák, vagy az első ostromütegből lövöldözze az ellenség, akkor gyávaságot, sőt még nagyobb bűnt követ el, s azért csoda, hogy gyáva katonaságát szabadon bocsátották. Mindazon eszéki őrségi tisztek, kik Debrecenben meg-