Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 2. kötet (1880)

II. Rész. XIII. Fejezet. A hamis vád. — 227. §. 379 ményre. Nem tagadhatni, hogy a hamis vádnak ideális concursusba helyezése által, azon büntetendő cselekmény complex természetűvé válik, még pedig nem mindegyik részének együttes érvényesítésével, hanem majd az egyik, majd a másik színének felmutatásával. A törvényjavaslat nem követi e kerülő utat; a mi felfogásunk szerint, a minek nem objectuma az egyéni becsület, annak nem lehet ezt objectumául mesterkélni. A hamis vád bűntettének a társadalom szükségéhez, az igazsághoz mért megoldást kell találnia, maga ezen bűntett körvonalai között. Ennek nem áll útjában semmi. Már a szó maga kifejezi a bűntett lényegét. Hamis a vád mindig, ha a vádló a feljelentés lényeges tárgyára vagy lényeges körülményeire nézve hazudott. Hazugság pedig az, ha valaki valónak állítja azt, a mi nem való; akár tudja, hogy az állítás ellenkezője a való, akár pedig, ha azt mondja valónak, a miről nem bir tudomással. Mindkét esetben hazugság, hamis vád fog létezni, és nem forog fenn ok, az egyik esetből az igazságügy, a másikból pedig, a személyes becsület elleni delictumot képezni. Még egy ok említendő fel, mely szintén kiváló figyelmet érdemel. Németországban a kérdéses cselekmény kettős jellemét, a literatura és a gyakorlat mintegy átalános felfogássá tevék. E felfogás helyessége körül csak újabb időkben merültek fel kételyek. De épen azért, mert a felfogás csaknem átalános volt': ki volt kerülve a veszély, hogy a hamis vád bármely esetben kivétessék a büntetendő cselekmények közül. Ez nálunk nincs igy ; sőt nagyon kétséges, hogy bíróságaink hajlandók lennének-e rágalomnak — mert a 247. §. szerint csak erről lehetne szó — nyilvánítani azt, a mi tulajdonképen hamis vád, és csak a törvény intézkedéseinek hiánya folytán nem foglalható ezen bűntett fogalma alá. Ki felel arról, hogy bíráink nem azt fogják mondani: „Azon cselekményt, mely abban áll, hogy valaki egy ártatlant bűntettel, vétséggel, fegyelmi vétséggel vádol a hatóság előtt, hamis vádnak nevezi a törvény; de a törvény azt követeli, hogy vádló meg lett legyen győződve annak ellenkezőjéről, a mit vádképen felhozott. A concret esetben igaz, hogy ártatlan vádoltatott be; igaz, hogy vádlott ennek folytán sok és hosszú szenvedéseknek tétetett ki; igaz, hogy vádló nem tudja kimutatni azon fontos okokat, melyek ő benne vádlott bűnösségét meggyőződéssé emelték; de mert a törvény azt követeli, hogy ki legyen mutatva, hogy vádló a vádban állított tényállás ellenkezőjét tudta legyen, ez pedig nincs kimutatva: ez okból a hamisan vádló, hamis vád büntette miatt nem ítélhető el." De ki állhat jót arról, hogy bíráink nem fogják egyszersmind azt is mondani, hogy rágalmazás miatt sem ítélhető el a tettes; mert rámutatva a törvény világos szövegére, azon érvelés teljesen helyes, hogy a hatóság előtti vád esetét, maga a törvény kivette a rágalmazás esetei közül. Ezen fölfogás mellett szól a hazai gyakorlat; az 1843-diki javaslat; és e mellett nyilatkoztak a hazai törvénykezési gyakorlatnak megkérdezett kitűnőségei. De különösen hazai viszonyaink szempontjából még egy oldala a kérdésnek követel gondos számbavételt. Mily veszélyeket fog előidézni a törvény, mely a legtöbb esetben büntetlenséget biztosit a hamisan feladónak, ha ez egy ártatlant bűntettel, vétséggel, vagy kihágással vádol: ezt ma csak sejteni lehet, de meghatározni nem áll hatalmunkban. Hogy azonban mily veszélyekkel fenyegettetnek