Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 2. kötet (1880)

II. Rész. XII. Fejezet. A hamis tanuzás és hamis eskü. — 2i3—226. §§. 330 ejtik a birót. Az igazságnak, a jognak kell elbuknia, ha a bűnös merényletek, hamisított vagy költött színekben tüntetik elő a tényeket, melyek a való felismerésének és igy a legtöbb esetben maga a jog megállapiíhatásának alapját képezik; ha tehát a hamis tanú és a hamis esküvő azon helyzetbe hozzák az államot, hogy a hazugságot valódi ténynek kénytelen kimondani, s ö az igazságnak a jognak megvalósítója és érvényesítője, a valótlant, a jogtalanságot kénytelen érvényre és hatályra juttatni. Ezen tulajdonsága a hamis tanuzásnak és a hamis eskünek, volt elhatározó a törvényjavaslat készítésénél, s ez által jelöltetett meg a kérdéses cselekményeknek helye a tervezet rendszerében. Következetes folyományát képezi ezen felfogásnak: a 214. §-ban foglalt intézkedés, mely egyébként nem lenne indokolható, sőt elvtelenséget tartalmazna. Az állam igazságügye elleni bűntetteknek tekintetvén a hamis tanuzás és a hamis eskü: ezekkel közös szempont alá volt foglalandó a hamis vád, s a mi ennek csupán külön formája: a hamis bűnjelek előállítása is. E beosztás találkozik már a régi criminalisták rendszerével; hazánkban BODÓ, a német tudósok nyomán a „falsun in genere" külön fajai közt, az igazságügyi hamisításokat (De Falso .Tudice, Procuratore, Testibus et Delatoribus) külön csoportba foglalta össze. Az olaszországi legújabb büntetötörvénykönyv tervezete, e tekintetben is — a legélesebb következetességgel állapítja meg rendszerét, s „az igazságszolgáltatás elleni reatumokról" szóló hatodik czímben (Dei reati contre l'amministrazione della giustizia) hét. külön fejezet alatt intézkedvén: I. A törvényes kötelesség megtagadásáról; II. A büntetendő cselekmény szinléséröl; III. A hamis vádról; IV. A hamis tanuzásról, a szakértői hamis véleményről, a tolmács hamis jelentéséről, és a hamis esküről polgári ügyekben; V. A bűnpártolásról és a feljelentés elmulasztásáról; VI. A rabok szökéséről; VII. Az ügyvédek, procuratorok és védők visszaéléseiről (Della prevaricazione). E beosztás vezéreszméje az, melyet a mi törvényjavaslatunk is követ; csakhogy mi szorosabb értelmet adtunk az igazságszolgáltatás elleni büntetendő cselekményeknek, s e szorosabb értelmezés mellett a fejezetek és az ide tartozó cselekmények száma is kevesbedett. Hazai jogtörténetünk szempontjából megemlítendő, hogy a hamis tanuzás és a hamis eskü régi törvényeinkben nem különböztettek meg egymástól; mindkettő a „perjurium" a „ludas" bűntett nevezete alatt fordul elő. A megkülönböztetés a perjurium. és a pejuratus között, nem gyökerezik a törvényben, hanem WOLF institutiones juris naturális et juris gentium czímü munkája után vétetett át a későbbi irók által. De ezen megkülönböztetés sem fejezte ki a hamisan tanúskodó és a hamisan esküvő fél közötti különbséget; hanem a juramentum promissorium és a juramentum a s s e r t o r i u m-ot akarta két különböző szó által megjelölni. Minthogy pedig az eskü általi bizonyítás régi jogrendszerünkben is megvolt: természetes, hogy a fél ép ugy követhette el a perjuratust, mint a tanu. A perjurium büntetései a H. K. II. r. 30. czímében soroltatnak elő. Később a szokás a biró belátására bizta a büntetés meghatározását. A tény birája, a ki hamis eskü fennforgásának kérdésében határozott, a szentszék volt; a büntetést azonban az 1871. XXXI. t. cz. hatályba léptéig a királyi tábla mondotta ki. 43*