Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

VI. A btkv. javaslatának átalános tárgyalása a főrendiházban, Perczel Béla. 139 következéskép büntetésöket a kerületi börtönök egyikében szenvedendő rabokról." íme e dispositióknál fogva úgy a badeni törvénykönyvben, valamint a magyar javaslatban is, habár a kettős felosztást fogadták is el, megtaláljuk a büntetendő jogsértő cselekményeknek általunk követett osztályozását azon különbséggel, hogy a jelen javaslatban az világosan ki is fejeztetik, a mi, azt hiszem, a javaslatnak csak előnyére válik. Az előterjesztett btkv. a büntetéseknek nemcsak legnagyobb, de legkisebb mértékét is megállapítja, se tekintetben eltér az 1843-iki javaslattól, mely a büntetések miniT c 1 i- j« i , Minimum. mumat nem ismerte. Itt íelemhtendonek tartom, hogy Mittermayer a nagy nevű német jogtudós, s az 1843-ik évi büntető törvényjavaslatok jóakaró bírálója, többek között azon javaslatnak hiányai közül a minimumnak mellőzését is felemlíti. Azok, a kik a minimum elhagyása mellett vannak, egyedül vagy legalább főleg a bűntetteknek subjectiv momentumait tartják szemök előtt, már pedig az igazság követeli, hogy a büntetés meghatározásánál a büntettek tárgyi tényálladéka képezze a fömomentumot. Annak cselekménye között, a ki gonosz szándékkal embertársát életétől megfosztja, és azé között, ki szintén gonosz szándékkal másnak testén könnyű sértést ejt, jóllehet az alanyi momentum, a gonosz szándék, mindkét esetben ugyanaz, mégis lényeges különbség létezik, s e két bűncselekményt nem lehet az igazságnak legflagransabb megsértése nélkül a jogsértés ugyanazon fogalma alá vonni. Már pedig ide vezetne azon elmélet, mely az alanyi momentumot állítja előtérbe. De m. fr., úgy a jogtudósok, valamint a gyakorlat emberei között is ma már alig van véleménykülönbség a minimum kérdést illetőleg. A minimum mellett legmeggyőzőbben szól az, hogy az utóbbi évtizedekben külországokban érvényre jutott büntető törvények közül nincs egyetlen egy, mely a büntetések minimumának megállapítását mellőzte volna. Intézkedés foglaltatik a törvényjavaslatban a sajtó utján elkövetett bűntettekről és vétségekről, s ezeknek büntetéséről. Azon körülmény, hogy valamely bünte- _ „..,.. , ,n , , - , , . , ,, • <§ajtodehctumok. tendo cselekmeny sajtó utján követtetett el, nem változtatja meg azon cselekménynek természetét, s hogy a büntetendő cselekmények megbüntetése iránt a büntető törvénykönyvben történjék intézkedés, a jogbiztonság követeli. Azon kérdés : vájjon szükséges és mennyiben szükséges ezen javaslatban megállapított átalános szabályoktól a sajtóvétségeket illetőleg eltérni, az életbeléptetési törvényben lesz megoldandó; és az életbeléptetési törvény tárgyalásánál leend helyén a törvényhozásnak azon kérdés iránt is intézkedni. A javaslat a büntetés egyik eszközéül fentartja a halálbüntetést. A büntetés e legsúlyosabb neme ellen s mellette a jogtudósok és statusférfiak a meggyőződés egész Halálbüntetés hevével századok óta szóltak és irtak, a nélkül, hogy fegyverét bármelyik fél letette volna. E kérdést minden ország saját culturális viszonyaihoz képest s a szükségesség szempontjából, vagyis gyakorlati szempontból dönté el. Ha m. fr., elfogulatlanul figyelembe vesszük népünk műveltségi állapotát s azon körülményt, hogy egyes vidékeken gyakran a személy- és vagyonbátorság annyira veszélyeztetve van, hogy rendkívüli eljárásnak alkalmazását látjuk szükségessé válni : az elbizakodás vádjának tennők ki magunkat, ha azt állitanók, hogy bátran ellehetünk a büntetés azon eszköze nélkül, melyet a társadalmi rend veszélyeztetése nélkül minden tekintetben előrehaladottabb országok, mint Angol-, Franczia-, Olasz-, Németország és Ausztria sem tartanak nélkülözhetönek. De nem hagyható figyelem nélkül, hogy a nemzet jogérzete sincs ellentétben a büntetés e nemével ; a kÖzmeggyözödés ugyanis a halálbüntetést tartja a legsúlyosabb büntetésnek s nem tartja igazságtalanságnak, hogy a legsúlyosabb büntettek e legsúlyosabb büntetéssel fenyíttessenek. Azonfelül tekintetbe véve azt, hogy a jelenleg dívó joggyakorlat mellett nem csekély a száma azon bűncselekményeknek, a melyeknek elkövetőire bíráink ma halálbüntetést mondanak ki, igen nagy veszélynek tennők ki a társadalmi rendet, ha az abolitio rögtön történik. Minthogy a javaslat a halálbüntetést csak két igen súlyos esetben alkalmazza, s ezen esetekben sem absolut büntetésként állapítja azt meg, kérdést nem szenved, hogy a javaslat e tekintetben is a veszélytelen humanismus felé való haladást tünteti fel. Szívesen idézem ez alkalommal a belgiumi büntető törvénykönyv készítésére 1849-ik évben kiküldött bizottság jelentésének a halálbüntetés kérdésére vonatkozó következő figyelemre méltó passusát: „Ha mi tehát védelmezzük a halálbüntetést, ez nem azt jelenti, mintha mi annak végleges és föltétlen fentartását kivánnók. Mi reméljük, hogy hosszabb késedelem nélkül el fog érkezni a nap, a melyen a társadalmi rend minden veszélye nélkül eltünhetik e büntetés törvényeinkből; de mi azt hisszük, hogy a halálbüntetés csak fokozatosan törültethetik el, s hogy