Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben - 2. kötet (1871)

Negyedik könyv: A dynasztia nyilt háborúja az ország ellen s ennek önvédelme Budapest megszállásáig

Első fejezet. A közhangulat. Békekisérlet. Hadi készületek. 7 önzetlenebb irányú lelkeknek különben is a demokratia s an- i848. okt. nak legtermészetesb alakja, a respublika, vagy legalább a népképviseletből eredt, felelős kormány divatos eszménye s leghőbb óhajtása. De az méltán magára vonhatá a figyelmet, hogy még a köznép is átalánosan így kezdett érzeni, A uXt£a"" bár tökéletesen még nem értette, mily nagy kincsétől akarják őt a szabad alkotmányosság s független nemzeti kormányzat élvezetében megfosztani. Nem ritkán hallá az ember e népet ekként okoskodni: „Ha a király akarná, hogy köztünk béke legyen, ő megtehetné; de mivel nem akarja, azért bocsátotta reánk az ellenséget, bennünket kiéljen, s mindenünkből kipusztítván, szolgákká tegyen." Es nem csak azon vidéken, mely az ellenség által már pusztíttatott, nem is egyedül a magyar ajkú néptől lehetett hallani ilyféle okoskodást. A felvidéki s a bánsági városokban lakó németség csaknem átalánosan, sőt még a tótság is mindenütt, hol a Hurbán, Hodzsa és Stur-féle gonosz demagógok által communismussal s más, az együgyű nép eszét és szivét könnyen tévutakra vezető eszmékkel nem izgattatott, általában osztozott a magyarral az elkeseredettségben, mondhatni gyűlöletben a királyi név iránt. Nem egy községben történt, hogy midőn a lelkész szokott módon a királyért kezdett imádkozni, a nép zúgva takarodott ki a templomból; sőt néhol magát a papot is fenyegette, ha még ezután is merne imádkozni azért, ki, hite szerint, annyi bajt, nyomort és vérözönt árasztott az országra. Azelőtt a katonaállitás remegéssel tölté el az ország lakosságát; s azokat, kiket a sors ért, szüleik, rokonaik szerencsétlen elveszettek gyanánt siratták; mert a hosszú capitulatiot s idegen országba hurczoltatást a nép nem tudta megszokni. Most, midőn jelszóvá lett: „harcz a hitszegő király ellen!" — önként, ezerenként tódultak a nemzeti zászlók alá. Az ifjú szégyennek tartá hon maradni. Az apák és anyák magok küldék gyermekeiket, a nővérek magok ösztönzék fivéreiket fegyvert ragadniok. Es, mi különösen v