Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben - 1. kötet (1871)
Első könyv: Az átalakúlás válságai
20 Első könyv. Az átalakulás válságai. 1848. Aprii. lelkét, és nem egy vérmes kedélyű ismétlé Zrínyi Miklós a költő és státusférfiu jelmondatát : „sors bona, nihil aliud" — csak jó szerencse kell, semmi egyéb! Az élesebb szemek láttak ugyan némi felhőket feltűnni a láthatáron, melyekből vihart sejtének kitörni a hazára. Az udvarnak hosszú vonakodása, elfogadni a független, felelős minisztériumról fölterjesztett törvényjavaslatot, s különösen, megerősíteni a külön had- és pénzügyi minisztériumokat; Jellasicsnak épen azon perczekben, midőn a független minisztérium megadása már múlhatatlannak látszék, ennek megkérdezése nélkül, oly rögtön, sietve s időszerűtlenül horvátországi bánná neveztetése, — holott a báni hivatalt a zágrábi püspök már évek óta helyettesképen tölté be, és semmi sem követelte oly rögtön a bán kineveztetését; a különféle más ajkú népeknek, horvátoknak, ráczoknak, oláhoknak, napról napra növekedő nyugtalankodása; s végre a császár-királynak, pár nappal az új törvények szentesítése előtt, apr. 7-én, a főherczeg nádorhoz intézett ama levele, melyben követeli, hogy Magyarország az államadósságokból kétszáz milliót magára vállaljon, s az e feletti tanácskozást az új kormánynak kötelességévé teszi: — mind meg annyi elemei voltak a. kitörhető viharnak, s indokai lehettek a hazafias aggodalomnak. De még azok is, kik e viszonyokban veszélyes zavarok csiráit gyaníták rejleni, vájjon nem találhattak-e elégséges érvet aggodalmaik elfojtására a király ama szavaiban, melyekkel a szentesített törvényeket unoka-öcsének, István főherczeg nádornak átnyújtotta : „Szívem mélyéből kivánom, úgymond, hogy az én nemes magyar nemzetem boldog legyen, mert az ő boldogságában találom fel a magamét is. A mit e végre tőlem kivánt, nemcsak megadtam, hanem ezennel királyi szavam által megerősítve, nyújtom azt át neked, kedves öcsém, s általad ezen egész nemzetnek, melynek hűségében találja az én szívem legnagyobb vigasztalását, legdrágább kincsét." Es nem találták-e elégséges okot a megnyugvásra, ha szemeiket azon férfiakra vetették, kik a kormányrúdhoz állítva,
