Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Szalay László

232 SZALAY LÁSZLÓ. s a fájdalom túlengedékenynyé és tálszigorúvá tesz egyesek iránt, és jobb, ha hallgatunk. Szalayt e nagy eseme'nyek a külföldön találták. Még júniusban a magyar kormány által a frankfurti nemzetgyűlésre küldve, miután itt működésének tere elzáratott, hasonló kiküldetésben Párisba és Londonba ment, s igy e szomorú időszakban a hazától távol volt, de csak hogy annál kínosabban érezze minden szenvedéseit. A hosszú, bizonytalanság, az ellenkező' hirek, a pillanatnyi öröm, mely az égig emel, s reá a kétségbeesés, mely talán egyaránt alaptalan, mig végre mindennek vége van, és tudjuk hogy nincsen többé, mit ezután veszthetünk, — Szalay átszenvedte mindezt, s levelei, melyeket ez időszakban egy, szintén a külföldön tartózkodó barátjához irt, elevenen ecsetelik a fájdalmat, mely nemes keblét dúlta. Kedélye a természettől komor vala. Már első ifjúságiiban, mikor az ('let mindenkinek mosolyog, ő annak komolyabb oldalát fogta fel, s bizodalmatlansággal lépett a világba; de tevékenysége kiragadta őt ez állapotból, s mióta egy nagy czélt látott maga előtt, és törekvéseinek sikerét tapasztalá, közlékenynyé vált, s barátainak körében vidáman, néha maga is bámulatát fejezé ki az optimismus felett, melylyel a világot tekinteni kezdé. Most, midőn leszorítva a pályáról, minden reményei e roppant csalódással végződtek: ifjabb napjainak komor hangulata visszatért, s mindez sürü fátyolt' borított kedélyére, sőt szellemi tehetségeire, s midőn vele a zürichi tó partjain találkozám, hol hosszú vándorlások után családjával letelepedett, elijedtem a változáson, melyet egy év tett benne. Epen mert törekvéseiben az önzésnek része nem volt, mert a közpályán soha személyes érdek vagy