Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Gróf Széchenyi István

144 GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN. későbben elfordult, ugyanazok, melyeknek politikai életének legszebb babérait köszöné; de a tény mind­amellett nem kevésbbé szomoritó; s ha eszünkbe jut, hogy a férfiú, kinek a haza ennyit köszönt, éve­ken át elhagyatva érezte magát, szivünket fájda­lom tölti. Mert miért hallgassam el? Széchenyi a köz­véleménynek e változását mélyen fájlalta. Neki a népszerűség nem csak eszköz vala, me­lyet a közjó érdekében fölhasználhatott, o abban hosszú fáradságának legszebb, mert megérdemlett, jutalmát látta; s azon férfiú, ki érezé magában, hogy nem létezik hatalom, mely őt kitűzött czéljától vissza­ijeszthetné, bevallhatá, hogy a viszhang, melyet sza­vai találnak, a zajos helybenhagyás és kortársainak szeretete, mely ezerek ajkairól egy fölkiáltásban nyi­latkozik, szivének jól esik. Nagy sziveknek gyöngesége ez, melyet csak azok nem értenek, kiknek szilárdságokat más veszé­lyek fenyegetik. De ha a gondolat, hogy népszerű­ségét elveszte, szivét sokszor fájdalommal töltötte el, s későbbi munkáinak mindegyikében keserű panaszo­kat látunk elszigetelt állásáról: csalódnék, ki a seté­tebb szint, melyben Széchenyi a haza köz dolgait ezen időszakban látni kezdé, elkeseredésének tulaj­donítaná. Jól tudta ő, hogy a ki a küzdelem közben min­dig csak koszorúját őrzi, melyet a pálya kezdetén homlokára tűztek, az soha győzelmet nem víhat ki; s ha kortársainak igaztalanságát tapasztalva elmondá is: „hogy a magyart tulaj donképen csak a jövőben szereti", mélyen érezte: „hogy földi pályája e jövővel összekötve marad."

Next

/
Thumbnails
Contents