Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Kölcsey Ferencz

KÖLCSEY FERENCZ. 5 lép, és ki látja, hogy Kölcsey, ki arra annyi fényt árasztott, már abból kilépett; s midőn e helyre néz, melyen most én állok, kinek nem jutna eszébe, hogy itt egykor Kölcsey szónokolt? Nagy veszteség érte hazánkat akkor is : Kazinczy Ferencz szállt sírjába, s az egész nemzet kesergett agg híve fölött. De Kazinczy átfutotta a dicsó' pályát, fejére az idő rég elhintette havát, s habár nehezen, elkészülve érte e veszteség szíveinket. S akkor még Kölcsey állt körünkben ; ő mondta el emlékbeszédét ősz barátja fölött, s ki nem érezte volna vigasztalva magát, midőn látá, hogy ily mester ily tanítványt hagya maga után? — Ki hitte akkor, hogy néhány év után ő is pihenni fog; hogy a lant, mely oly lelkesítve zengett, szétszakadt húrokkal fog feküdni a költő sirja felett; hogy a kebel, melyben annyi nemes érzemény lángolt, ily hamar kihűlhet, s hogy én, ki akkor mint félig gyermek, elragadva hallgatám férfias szavait, majdan itt fogok állani helyén s szavakat keresve érzeni, hogy vannak fájdalmak, melyek vigasztalhatlanok. — O mert Kölcsey halála egy váratlan csapásként érte hazánkat; őt férfi korában ragadta ki körünkből a kegyetlen végezet; neve még Ígéretként hangozott a hazában, mint dalnok koszorúzva már, de még el nem fonnyadott babérral, mint szónok dicső pályája kezdetén: mi vala oly nagy, oly fenséges, mit neki még akarni, vagy nekünk tőle várni nem lehetett? S neki ilyenkor kellé sírjába szállni; mintha e honi föld, melynek szent szeretete tiszta lángokkal tölté kebelét, korábban ragadná magához legkedvesebb gyermekét, korábban akarná megpihentetni azt, ki oly sokat dolgozott. S miben kereshetnénk vigasztalást ily veszteség után? — Egyben: hogy a dicső eltűnni nem fog körünkből, hogy