Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Kazinczy Ferencz

KAZINCZY FERENCZ. 105 kedveltjére, majd arról, kit félistennek hirdetett, s ki sebhelyekkel, de a szennynek egy foltja nélkül, ment keresztül élte küzdelmein, feltéve a legaljasbat is: mintha az imádásért, melyre magát gyarló halandó irányában elragadtatá, az által akarna elégtételt szolgáltatni saját méltóságának, hogy egykori bálványát most sárban hurczolja. De ha Kazinczy e sorsában sokan osztoztak, vajon kevesbbé érezte-e ő annak keserűségét? Nincs senki, a nép bizalmára s szeretetére érdemes, ki e bizalom és szeretet által boldogítva ne érezné magát, s midó'n rólok a hon érdekében lemond, a legnagyobb áldozatot ne hozná hazájának, melyet a polgár a közjónak hozhat. S vajon Kazinczy nem tette-e ezt? nem a lelkesedés egyes perczeiben, nem egy rövid időszakra, mely alatt magát a közvélemény megtérésével vigasztalhatá, de hosszú éveken át? — Nem méltányolva, félre értve még azoktól is, kikhez legközelebb állt, megtámadtatva a gúny s rágalom fegyvereivel, mint egy félig őrült, ki nyelvünket megrontja s a magyar nemzetiséget veszélybe ejti, élete éveken át hosszú küzdelem vala, mely alatt magát se elleneinek száma által feltételétől visszaijesztetni, se e megtagadás igazságtalansága által túlzásra ragadtatni nem engedé. Nem azért hozom fel ezeket, hogy rég felejtett irodalmi vitáknak emlékezetét megújítsam, vagy vádakat emeljek Kazinczynak egyes kortársai ellen. — Mint az életnagyságot meghaladó szobornak szépségei, úgy annak érdemei, ki a közönséges mértéken túl emelkedik, mindig csak bizonyos távolságból tűnnek fel; s ő maga keserűség nélkül viselte el a méltatlan megtámadásokat is, melyeket nemes lelke csak az ügy iránti túlbuzgóságnak tulajdonita, s