Ügyvédi Közlöny, 1933 (3. évfolyam, 1-48. szám)

1933 / 24. szám - Az ügyvédkérdés az igazságügyitárca költségvetésének vitájában [1. r.]

24. SZÁM. ÜGYVÉDI KÖZLÖNY 9j9 büszke lehet. Ha ezt megállapítjuk, akkor lehetetlenség, hogy itt a Képviselőházban ne állapítsuk meg kataszrofális jelentőségűként azt a tényt, hogy a magyar ügyvédség ma olyan szituációban van, hogy Budapesten a töméntelen nagyszámú, azt hiszem, 3200 ügyvéd közül, százával vannak olyanok, akik a betevő falatjukat nem tudják megkeresni. Méltóztassék megérteni, hogy már esztendők óta a központi járásbíróságnál van egy külön helyiség, ahol azok az ügyvédek gyülekeznek délelőttönként, akik helyettesítési megbízást vállalnak kollégák részére, akik maguk nem tudják ellátni munkájukat. Nagyon helyesen mondja t. képviselőtársam, 3 pengő volt a taksa azelőtt, tehát napi 3 pengőért dolgozott az ügyvéd. Sajnos, azonban a nyomorúság odáig jutott, t. képviselőtársam, hogy ma már egy helyettesítést egy tárgyaláson 1 és 2 pengőkért vállalnak ezek a szerencsétlen, nyomorult emberek. Miért jutott ide a magyar ügyvédség? Nem tudom, volt-e szükség azokra az intézkedésekre, amelyek az ügyvédség keresetét teljes mértékben a nulláig csökkentették, főként az úgynevezett kis-ügyvédek keresetét. De ha már idáig eljutottunk, lehetetlenség, hogy amikor a t. igazságügy minisztérium és a t. kormány gondoskodása kiterjedni látszik esztendők óta a társadalom különféle rétegeire, ne legyen a t. kormánynak egyetlen gondolata sem az ügyvédség érdekében. Nekem az a véleményem, hogy a kormány esztendők óta —: sajnos — tótlenül nézte a magyar intelligencia eme értékes részének, a magyar ügyvédségnek elsorvadását! Ezt gondoltam, t. képviselőtársam. Esztendők alatt annak az ügyvédellenes hangulatnak a hatása alatt — amely ebben a Képviselőházban ós országban kialakult, minthogy a legkönnyebb mindig az ügyvédekkel szemben itt hangokat hallatni — elvették a kis-ügyvédek keresetének legnagyobb részét, olyannyira, hogy ez az ügyvédi társadalom ittmaradt, mint a magyar középosztály legnyomorultabb rétege. Ez pedig nagy szó, hogy azt kell mondanom, hogy a magyar középosztály legnyomorultabb rétege, mert hiszen a magyar középosztályban a nyomorúság kérdésében óriási versenyfutás van. Óriási versenyfutás van abban az irányban, hogy kik vannak nagyobb nyomorban : az orvosok, az ügyvédek, az állásnélküli tanárok, vagy pedig a magánmórnökök és az állásnélküli magántisztviselők. Azért húzom ezeket alá, t. képviselőtársam, inert akinek van elsején legalább akármilyen kevés fizetése, annak mégis van valamije, de méltóztassék elképzelni, mi van akkor, ha valakinek semmije nincs? Neveket sorolhatnék fel, régi, neves, kiváló ügyvédekét, akik ma a Budapesti Ügyvédi Kamara menzájáról, a Kamarától segélyként kapnak ebédet, akik azért, mert szégyenük magukat, hogy ők ingyenes ebédsegélyben részesülnek, hazavitétik maguknak az ebédet. Ezek az emberek, akik előtt néhány esztendővel ezelőtt még tisztelettel megemeltük a kalapunkat ós akik előtt ma sincs semminemű okunk kalapot nem emelni, odáig jutottak a nyomorúság lajtorjáján, hogy nincs betevő falatjuk ós ha a Budapesti Ügyvédi Kamara nem csinálta volna meg ezen a élen nagyon helyesen és nagyon okosan a menzát, abban az esetben ezek az emberek óhenvesznónek. De méltóztassék most elképzelni azt, — amivel továbbmenőleg akarok rámutatni az ügyvédnyomorra — hogy Budapesten ezen az ügyvédi kamarai menzán kétféle étkező van : az egyik teljesen ingyen kapja az ellátást, a másik pedig egy pengőt fizet az ebédért. Nagyon kérem az igazságügyminiszter urat ós azokat az urakat, akik az igazságügy minisztériumban az ügyvédi kérdéssel foglalkoznak, legyenek szívesek s egy napon látogassák meg ezt az ügyvédi menzát. Az ügyvódkórdóst csak kétféleképpen lehet megismerni Budapesten : az egyik mód az, hogy az ember elmegy a központi járásbíróságra s ott megnézi, kik azok, akik egy pengőért és két pengőért helyettesítéseket vállalnak, a másik mód pedig az, hogy az ember a Budapesti Ügyvédi Kamara menzáján megnézi azt, hogy kik étkeznek ott. Az igazságügyminiszter úrnak módja van arra is, hogy az Ügyvédi Kamarától elkérje ínég azt a bizalmas listát is, — az igazságügyminiszter úr megborzadna, ha ezt látná — hogy kik azok az azelőtt a politikai életben, a gazdasági életben ós a jogéletben nagy szerepet játszott férfiak, akik ma már odáig jutottak, hogy ügyvédtársaik könyöradományaiból élnek. T. Képviselőtársam, beszéltem erről; sajnos, ma már nemcsak özvegyeik, hanem az élő ügyvédek is ott állnak egész családjukkal egyetemben, hogy képtelenek megszereni a szükséges filléreket maguknak. S most engedje meg a t. Ház, hogy még kérjem a miniszter urat, legyen szíves s állíttassa össze magának a listát arról, hogy a 3200 budapesti ügy véd miként lakik, s akkor a t. miniszter úr meg fogja állapíthatni, hogy hány ügyvédnek nincs lakása Budapesten, hányan laknak albérleti szobában, hány olyan ügyvéd van Budapesten, aki cselédszobában húzódik meg. S méltóztassék megnézni, hogy ezek közül az emberek közül hányan jelentkeztek Budapesten szellemi szükségmunkára a székesfővárosnál és hogyan mozgattak meg minden politikai protekciót, hogy szellemi szükségmunkát kapjanak. Igen sajnos, megtörténik, hogy írógépet árvereznek el, amit én azért sem értek, mert hiszen Magyarországon törvény van arról, hogy nem szabad elvinni azt a szerszámot, amivel az illető keresetét folytatja, nem szabad tehát elvinni az ügyvéd íróasztalát ós írógépét. Sajnos, konkrét esetek vannak rá, hogy elviszik az ügyvéd írógépét, sőt — nem szégyen, ma már erről nyugodtan lehet beszólni — a budapesti ügyvédek legnagyobb része, sajnos, a köztartozásokkal hátralékban van s irtózatos munka folyik azért, hogy a transzferálás elől ezek az emberek megmentsók irodaberenclezósüket, hogy tehát megmentsék életüket és életlehetőségüket. Pedig törvény van rá s egy külön pénzügyminiszteri intézkedés, amelyet 1928-ban adtak ki s amely nemcsak az iparosokra vonatkozik, hanem minden ember kereseti eszközére, tehát az ügyvédi kereset eszközére is. Miért nem történik meg legalább annyi, hogy ezek ne lehessenek a transzferálások prédái? Most pedig méltóztassék megengedni, hogy a fővárosi ügyvédek nyomora után néhány szót szóljak a vidéki ügyvédek nyomorúságáról. Nem lehet felolvasni itt a Képviselőház előtt azokat a leveleket, amelyekei Magyarországnak még a mai viszonyok között is legjobbmódú vidékeiről szerencsétlen ügyvédektől kapunk, akik egészen egyszerűen elmondják, hogy minden kereseti lehetőségük megszűnt, ahol pedig még volna valami kereseti lehel őség szerződésírások révén vagy más módon, ott a zugírászok ós a községi jegyzők elveszik ezt a keresetet. Tudom, hogy most olyan kérdésekről beszélek, amelyben sok igen t. képviselőtársammal a legkomolyabb nózetellentótbe kerülök. Nem akarom elvenni a jegyző kenyerét, de ha arról van szó, hogy a jegy,zŐ elsején mégis csak kap bizonyos fizetést, — ha nem kapja meg az állami vagy a községi tisztviselő elsején a fizetését, az már egészen más kérdés, amely a költségvetés más ágazatánál kell, hogy megbeszélés tárgya, legyen, de annak a tisztviselőnek ebben az esetben is legalább joga, követelése van a községgel szemben, amely az ő kenyerét, megélhetését biztosítja — akkor azt kell mondanom : méltóztassék tekintetbevenni azt, hogy ezeknek a nyomorult embereknek azonban az égen és a földön semmijük sincs! Itt már hosszú esztendők óta ígértek mindent a világon, ígértek, hogy fognak csinálni — amit az előbb Káinoki Bedő képviselőtársam mondott — községenként egy jogi tanácsadót; azt mondották, hogy úgy fogják megcsinálni a községi jegyzők kvalifikációját, hogy az újonnan megüresedő községi jegyzői állásokba lehetőleg ügyvédeket fognák megválasztatni. Zsitvay Tibor igazságügyminiszter úr három esztendővel ezelőtt kijelentette, hogy ő majd valami békebírói intézményt fog behozni. Minden egyes igazságügyminiszter úr, aki idejött, mindig tett egy ígéretet. Szeretik az .ügyvédeket, az természetes. Engedje meg t. képviselőtársam, hogy erre vonatkozólag mondjak valamit; elmondottam ezt a pénzügyi bizottságban az igazságügyi tárcánál is. Eddig mindig azt mondották, hogy Magyarországon az a helyzet, hogy ha jön egy bíró igazságügyminiszternek, az rossz a bíráknak, hogyha 'pedig jön egy ügyvéd igazságügyminiszternek, az rossz az ügyvédeknek. Azt hiszem, most nemes versenyt lehet indítani a tekintetben, hoghj ki minek rosszabb, mert sajnos, az utóbbi időben azt tapasztaltuk, hogy az igazságügyminiszterek nyakig szeretik az ügyvédeket és nyakig szeretik a bírákat, közben pedig mind az ügíjvédeknek, mind a bíráknak nyakig romlott a szituációjuk és állandóan rosszabbodott a helyzetük. Megvallom egészen őszintén, hogy én erről a nyomorról, amiről itt most a Képviselőházban beszéltem, szívesebben nem beszéltem volna. Talán nem helyes a polgári társadalom gerincéhez tartozó magyar ügyvédségről elmondani itt a Képviselőház ós az egész nemzet színe előtt, hogy katasztrófában van. Az orvosoknál ugyanez a helyzet! Méltóztassék azonban t. miniszter úr megérteni, hogy az a nyomorúság, amely Budapesten és a vidéken az ügyvédeknél mutatkozik, nem az a nyo-