Törvényszéki csarnok, 1883 (25. évfolyam, 16-93. szám)

1883 / 90. szám

- öJ59 örökhagyó hitelezői irányában örökségük erejéig szavatolnak. „A B) C) alattival valamennyi alperes öröködése igazoltatván, tekintve, hogy az A) számla 1873-ban hitelesittetvén, bizonyító ereje (perr. 75. §) a keresk. törvény életbeléptekor fennállott, ennek 31. §. szerint pedig a könyvek bizonyitó ereje kereskedők ellenében 10 évi tartamra terjedvén, a mernyiben alperesek mint Weiner Chaim volt kereskedő jogutódai szerepelnek s a peressé vált bejegyzések keltétől számítandó 10 év a kereset beadásáig le nem telt: azon számlát félbizonyitékul venni s kiegészítéséül pótesküt ítélni kellett annál inkább, mert alperesek a követelés kifizetését mivel sem igazolták és az a 0) alattiban mint a hagyatékot terhelő tartozás van kitüntetve. Kir. Tábla 1883. jan. 30-án 5921. sz. a. azon változtatással hagyta helyben, hogy alperesek mindenike egyetemlegesen ugyan, de csak az osztályegyességben megállapított és a leltárban kitüntetett örökrésze ei éjéig köteleztetik fizetni; köv, indokokból : „Örökösök az örökhagyó tartozásaiért örökségük erejéig kötelezve lévén egyetemlegesen — az, hogy egyik örökös Weiner Bernát, illetve ennek örökösei be nem idéztettek, a megidézettek elmarasztalásának útjában nem áll. „Az A) könyvkivonat a tszék indokai szerint el nem évült s igy, miután alperesek azt, hogy néhai Weiner Chaim a felperessel üzleti összeköttetésben állott, s tőle árukat hitelbe vásárolt, — beismerik; a bizonyítás tárgyát, tehát csak -a megrendelt áruk mennyisége s értéke képezi: felperesnek követelése igazolására könyve mellé póteskü helyesen ítéltetett vmeg. „De annak letételével alperesek csak fent kitett módon voltak kötelezendők, mert az osztály mfgejtése után az örökösök mindenike örökhagyó tartozásaiért örököstársaival egyetemlegesen ugyan, -<de csak a nyert örökség erejéig felel. „Nem vétethetetl ffgyelembe azon nem bizonyított alperesi előadás, hogy a leltárban foglaltnál több teher is maradt; mert azonfelül, hogy az örökhagyó perbeni képviseletire az örökösök hivatTák akkor is, ha a terhek az örökség -értékét felülmúlják : alperesek az osztályegyesség szerint az abban kitüntetett részeiket minden teher nélkül vették át; azt pedig bizonyítani meg sem kísérlettek:, hogy az egyesség daczára a terhekből ők is kénytelenitettek valamit fizetni. Másrészről az egyesség azon kikötése, hogy a hagyatéki terhek kifizetését Weiner Bernát örököstárs vállalta magára, felperest nem akadályozza, hogy követelését alperesek ellen érvényesítse, mert az a hitelezőkre nincsen kihatással stb. Kir. Curia mindkét alsó bírósági ítéletet megváltoztatván — felperest keresetével elutasította; „mert felperes alperesek tagadásával szemben követelésének valódiságát nem bizonyította. „Ugyanis az A) könyvkivonatnak „tartozik" tételei mind a keresk. törvény életbelépte előtti időből származván, — felperts keresk. könyvei bizonyitó erejének tartalma e tételekre vonatkozólag a keresk. törvény ;'63. §-a szerint a korábbi törvények s nem, mint ez az alsó bíróságok által történt, a keresk. törvény 31. §-a szerint bírálandó meg. „Tekintettel arra, hogy a felhívott könyvkivonat az 1868. 54. t. cz. 175. §. utasítása szerint hitelesíttetett ugyan, de a keresetlevél a 3 év eltelte után űyujtatott be — a most idézett törvény szerint felperes kereskedelmi könyveinek bizonyitó ereje az itt szóban forgó tételekrz vonatkozólag elenyészett és azok felperes pótesküje által kiegészíthető részbizonyitékot nem képeznek. „Nem képez továbbá bizonyítékot a követelés valódiságára nézve az sem, hogy az a C) leltárnak szenvedő állapotába bevezettetett; mert a leltárnak felvétele nem a követelések valódiságának megállapítása czéljából töiténvén, az ez irányban bizonyítékul nem szolgál; a 3. sz. osztálylevélben pedig a 0) leltárra vonatkozás nem foglaltatván, az annak II, pontjában az örökhagyó tartozásaira vonatkozó rendelkezés nem tekinthető a leltárba felvett tartozások valódiságának az örökösök részéről való elismeréséül". (1883. szept. 4. — 465. sz. a.) Jogeset. Az 1811: VIII. t. cz. 14. §-ának elévülési szabálya ki nem terjed a hivatali büntettek, s különösen a sikkasztás által okozott kái^okra, melyekért az állam felelős, tekintet nélkül arra, hogy a kártérítési kereset egy éven belől vagy azon túl adatott-e be. Hoffman Erzsébet — M. k. államkincstár e. 100 for. kár megtérítése iránt bpesti VIII. ker. jbiróság előtt 1881. októberben pert indítván — Járásbíróság 1882. július 18. — 6474. sz. a. alperes kincstárt a kereseti összegben, 1877. évtőli kamataiban s 24 for. perköltségben marasztalta; következő indokolással: „Felperesnek Gyorgyevits Davitza elleni 246 tor. iránti vsgrehajtási ügyére vonatkozó ügyiratok közt levő s 1877. febr. 12-én a temesvári tszék által 270. sz. a. hozott végzése folytán felvett árverési jkönyvvel teljesen be van bizonyítva azon körülmény, miszerint néhai I M. Sándor mint kiküldött bírósági végre[ hajtó, tehát hivatalos minőségben ezen | árverés foganatosítása alkalmával 100 ftot mint bánatpénzt felperestől átvett; a fenyítő iratok szerint pedig néhai M. Sándor beismerte, hogy ezen 100 for. bánatpénzt elsikkasztotta ; „s miután alperesnek elévülésre vonatkozó kifogása az 1871: 8. t cz. 74. §. szávai szemben, mely nyilván kifejezi, hogy hivatali bűntetteknél az egy évi elévülési idő alkalmazást nem nyerhet, — figyelembe nem vehető ; „miután továbbá nevezett végrehajtó állal foganatositott árverés a tszék által jóvá hagyva nem lett s igy felperesnek módjában sem állott a vételárba bánatpénzét beszámítani; „mindezeknél fogva alperest fentebbi értelemben marasztalni kellett. — Kir. Tábla 1882. nov. 29. — 40303. sz. a. indokaiból az első bíróság ítéletét helybenhagyta. — Kir. Curia a tábla ítéletét az abban felhozott indokokon felül még azért is helybenhagyta : „Mert a 2. 3. NB. Ítéletekkel eldöntött eset a jelen per tárgyához nem hasonló; minthogy a 2. 3. sz. ítéletek egy törvényhatósági tisztviselő által 1863. évben elkövetett visszaélésre vonatkoznak. — a melynek jogi következményei az 1871: VIII, t, cz. 75. §-hoz képest a korábbi törvények szerint voltak megítélendők ; következtetve arra az 1871 : VIII. t. czikk 74. §. szának az elévülésre vonatkozó szabályai sem levén alkalmazhatók, — bármiként ítéltek legyen is az elévülési kérdésben a bíróságok: az a jelen esetnél, a melyben egy bírósági végrehajtó által 1877. évben elkövetett sikkasztásról van szó ; a mely esetben tehát az 1871: 51. t. cz. £0. § hoz képest az 1871: VIII. t. cz. teljes alkalmazást nyer — irányadó nem lehet ; a most idézett törvényezikk 74. §. szerint pedig kétséget nem szenvedhet, hogy az abban megállapított egy évi elévülési idő csak az oly kártérítési esetekre terjed ki, a melyekre a törvény 66. §-ban minősített és hivatali büntettet nem képező cselekvések vagy mulasztások szolgáltatnak okot; a mely károkért az államkincstár a törvény 19. §. szerint nem is felelős; ellenben a törvény 74. §-nak az elévülésre vonatkozó rendelkezése ki nem terjed a hivatali büntettek, különösen a törvény ll.gnak f) pontja alatt felhozott sikkasztás á tal okozott károkra, a melyekért az állam a törvény 19. §. szerint — tekintet nélkül arra, hogy a kártérítési kereset ellene egy éven belül, vagy azon túl inditatik-e? felelőséggel tartozik." (1883. május 25. — 543. sz. a.) Ügyvédi ellenjegyzés fegyelmi felebbezvényeknél. A m. kir. Curia kisebb fegyelmi biróságu tanácsa egyik korábbi teljes ülésében azon kérdés felett, hogy az ügyvédi kamarák fegyelmi bíróságai által hozott határozatok ellen magánfél részéről beadott felebbezvényekre nézve ügyvédi ellenjegyzés a törvény értelmében szükséges-e avagy nem ? s hogy ezideig minő gyakorlat követtetett, beható tanácskozás után következő megállapodásra jutott: „Annak előleges és nem mellőzhető megjegyzése mellett, hogy a fegyelmi jogszolgáltatás az 1874 ; LXXXIV. Í.-GZ. értelmében minden évben sorshúzás folytán alakított tanácsok által gyakoroltatik — s ehez képest a bírák folytonosan változván — (mint a lefolyt évek tapasztalatai bizonyítják, hogy némely évben az újonnan alakított tanács egészen új birákból állott — az előbbeniek pedig abból egészen kiváltak —) kétségtelen, hogy ily módon az eljárás egyöntetűségét, s az egyes esetekben elfogadott elvi megállapodások szigorú alkalmazása által a judicaturában a következetességet fentartani alig lehet;