Törvényszéki csarnok, 1872 (14. évfolyam, 1-102. szám)

1872 / 34. szám - Észrevételek a hagyatéki ügymenethez

Pest, 1872. kedd április 30. 34. szám. Tizennegyedik évfolyam. TŐRVEiVYSZÉKl CSARNOK. Tartalom Hagyatéki ügyhöz — Legf. itélösz. döntvény. — Semra. döntv. — Vadászati törv. Észrevételek a hagyatéki ügymenethez. Szivos Albert ügyvéd úrtól. Az, ki a ruai korban örököfödik, mindenesetre rketi: 1 ször. Az örök hagyó temetési költségét. 2- szor. A hagyaték leltározásakor felmerült leltárbiztosi s becsüsük dijjait, és a leltár bélyegét. 3- szor. Az örökösödési százalékot, melyet 2 — sőtt 3. izben is követelnek, — sót meg is vesznek az illetőn, — ha a teljesített fizetésről a nyugtát előmutatni nem képes — csupán a pontos pénzügyi kezelés miatt. 4- szer. A kézbesítési dijakat. 5- szdr. A netáni igénylók felhívása iránt közzé tétetni rendelt hírlapi hirdetmény dijját ; mig nem midőn hosszas vajúdás után az örökölt vagyon az illetőnek telekkönyvi tulajdonává lesz — már akkor annak könnyen fele árát bélyeg és eljárási költségek fejében előre lefizette. — De itt még nem végződik a fizetések sora, mert azután fizeti még az illető tulajdonos a direct és indirect adóknak annyi nemét, hot,'y talán az adóhivatal maga sem tudná ugy fejből bekövetelni azokat, ha azok száma és neme eló irva nem volna; — úgyannyira, hogy 10 év leforgása alatt az örökös azt a vagyont, — melyhez pár évtizeddel ez előtt ingyen jutott volna; — most ha nem 3-szoros, de mindenesetre oly 2-szeres áron veszi meg, melynél minden bizonnyal olcsóbb áron szerezte volna meg azt egy idegentől adás vevés utján is. Szóval ez oly olcsó neme a vagyon szerzésnek, s olyan gyors az e feletti eljárás, mint a mily olcsó és gyors jelen rendszerben a tör vénykezés egyébb ágazatában divatos eljárás is. Ez okból meg kell említenem a hagyatéki gyors eljárásra vonatkozólag, miszerint a feloszlatott törvényszékek átalában véve a hagyatéki iratokat, a kir. járásbíróságnak adták át, holott nézetem szerint az 1871. XXXI. t. cz. 17. §-sa értelmében azok másnak, mint illető törvényszékeknek, nem is adathattak volna át. Most azonban némely kir. járásbíróságok magokat a hagyaték letárgyalására illetéktelennek nyilvánítván, az átvett hagyatéki iratokat, in massa áttették a kir. törvényszékhez, mely magát szinte illetéktelennek nyilvánítván, in massa vissza tette azokat a járás bíróságokhoz. Ebből aztán illetékességi kérdés fejlődvén ki, ez elbírálás végett a semmitószékhez terjesztetett, a hol a hagyatéki eljárásra nézve átalában a törvényszék illetékessége mondatott ki — csupán az előleges biztosítás tartozván a járásbíróságok hatásköréhez. Ugy de még ezzel sem lett f»z illetékességi kérdés befejezve, mert az e kérdésben szereplő kir. törvényszék ugyan e kérdést végelintézés végett az igazságügyminiszteriumhoz terelte hol az jelenleg is van, várva végérdemleges elintéztetését. A porlepte hagyatéki ügyiratok pedig békén és háborítatlanul várják az ügyfelek nem legnagyobb előnyére és örömére, váljon ki is lesz hát az ő egykoron elintéző gazdájuk. Mindenik biróság oda működik, hogy teendői számát önként ne szaporítsa, hanem lehetőleg kevesbítse, — természetes tehát, hogy ha valamely ügyleti ág felett eljárási illetékesség elodázására egy kibúvó nyilas akad, ezt mindenik hész megragadni saját előnyére, különösen akkor, a midőn az eljáró személyzet oly szük marokkal adatik, mint adatott az a közeli > zervezet alkalmával. És véleményem szerint csakis ez ok szülte a hagyatéki ügyeknek mig mind ez ideig gazdátlan állapotba juttatását, pedig1 hajh! az a hagyatéki gyors eljárás de kifizetné magát a kormánynak, — az előírtakon kívül még az által is, hogy a hagyatéki vagyon gyorsan az illető nevére Íratván, tüstént ugy rendelkezhetik vele mint telekkönyvi tulajdonával, s a legtöbb esetben adasvevés s csere utján 3-ad s 4-edik kézeu lenne az idő alatt, míg a késedelmes eljárás folytán, az illető nevére sem juthat telek könyvileg. Be látta ezt a magas kormány maga is, mert ott áll az 1872 évi april 4-én 4010 sz. a. kelt ministeri rendelet 41. §-ában, az 1872. jan. 29-én kelt s a bírósági végrehajtók számára kiadott miniszteri utasítás 12. §-a ellenire — a nélkül, hogy az által ez, hatályon kívülivé tétetett volna — miszerint a leltározást a járásbiró maga teljesítse, vagy az albirák által teljesíttesse. Azonban a miniszteri rendelet midőn ekként intézkedett, nem tartotta szem előtt azt, hogy a hagyatékot a teljesített leltározással, nem elégséges a kormány érdekéből sürgősen csak százalékolás alá érlelni meg; hanem ép oly kívánatos volna a felek érdekéből annak sürgős elintézése iránt is intézkedni, s hogy egy 20000 népességű városban, csekély számítás szerint is 400 hagyatéki leltározás eset fordul elő évenként, tehát a járásbirák számát — hogy azon rendelet szószerint teljesíthető, s a czél is elérhető legyen — székhelyenként legalább egyel szaporítani kellett volna. Mi egyéb következés vonható most már ebből mint az hogy a törvénykezési eljárás nemcsak nem olcsó, de annyira nem is gyors, hogy ha a 2 és fél hóval ez előtt beadott beadványok még meg nem ismerhették máig sem az uj kir. kézbesítőt, az ezentúl beadandottak szoros számítás szerint is csak beadásuktól számított 6 hó után lehetnek szerencsések azt megismerhetni. Vajmi kívánatos lenne tehát, hogy az ilynemű — fent idézett — rendeletek helyett, a kormány részéről az iránt tétetnék intézkedés, hogy a kir. járásbíróságok létszáma, az ügyforgalomhoz képest, és pedig akként szaporittatnék, mikép legalább az oly járásbíróságok, melyek telekkönyvi hatósággal is fel vannak ruházva, a hagyatékok átadásával, s következve áttelekkönyvezte34