Törvényszéki csarnok, 1859 (1. évfolyam, 2-43. szám)

1859 / 43. szám

E határozat indokai következők : A törvényellenes házasságra lépésről szóló 507. §-a a bünt. tkönyvnek annak cselekvényét bünhödteti: „ki előtte tudva levő házassági törvényes akadály elhallgatásával magát összeadatja, a nélkül, hogy előbb rendes fölmentvényt nyert volna." E szabvány, daczára a törvényhozás szándokát kissé szűken kifejező hangzásának, két egymástól különböző pontot érint : 1) elhallgatását valamely házassági akadálynak a szó szűkebb (valóságos, tulajdonképeni) értelmében, vagy is : egy viszonynak, mely miatt az olyanban álló személynek házasságra lépését a törvény egyátalában, vagy legalább bizonyos személylyel tiltja; 2) megszegését azon szabványoknak, melyeket a törvény különben megengedett házasság megkötése iránt hozott. Az első a jelen esetnél nem történt; csak a második pont, vagy is : a polg. tk. 69-dik §-ábau „lényeges ünnepélyességeknek" nevezett összekelésimód az, hogy a vádlottak egyikét sem tartották meg azon rendszabályoknak, melyeket a polg. tk. 124.. 126. és 127-dik §§-ai zsidók közötti házasság megkötése iránt adnak : nem csak elmulaszták ők a politikai engedélyt kieszközölni s összekelésüket kihirdettetni, hanem e mellett még avatatlan személy által hajtaták végre azt, mit ők a tételes jog fogalmaival épen nem azonos vallási fogalmaik szerint „ö s s z e a d á s n a k" neveznek. Ez utóbbi tény a fen forgó eset meg Ítélésénél döntő fontosságú. Szemközt azon határozott értelmezéssel, melyet a pélg. tk. 75. és 127. §§-ai az összekelésről adnak, semmikép sem nevezhetni házasság megkötése való „beleegyezés ünnepélyes nyilvánításának" és „összeadásnak" azon téteményt, melylyel a vádlottak összeköttettek, — és hiányában ezen, házasság megkötésénél leglényegesb elemnek, mondhatni : hiányában magának a m eg k ö té sn e k , házasságról egyátalában sem szólhatni a jelen esetben. Nemcsak hogy érvényes házasság nem lön itt kötve; nem forog itt csak érvénytelen is fen. Mitsem változtat ezen felfogáson a helybeli község írástudóinak a zsidó-vallás törvényeinek szempontjából adott ebbeli véleménye, mely a vádlottakkal tett szertartásnak némi kötő hatányt tulajdonit : mert a fenforgó viszony csak a polg. tkben foglalt házassági jog szerint, melynek védelmére a bünt. tk. 507. §. hozatott, Ítélendő meg, — ez pedig ily hatányt nem enged. Ha pedig itt ép oly kevéssé lön érvénytelen házasság kötve, a mint hogy nem köttetett érvényes : akkor nem is alkalmaztathatik a bünt. tk. 507. §-a, melynek oldalfelzete még e jellemzetes czimet : „t ö r v é n y el 1 en e s (az az a jelen esetben : érvénytelen) házasságra lépés" viseli. — Ezen felfogás tökéletesen egybe is hangzik a törvényhozásnak ama §-náli szándokával. Ez oda megy : sanctiót adni a házassági jogban illetőleg felállított szabványoknak. Ez okból a bünt. tk. 507. §-nak büntetése irányát a házassági jog illető rendelvényeitől kölcsönzi; a kettőnek iránya azonos. A házassági jogé pedig arra megy : egyrészt megalapítani egy magasztosb, szentesitett nemi összeköttetést, másrészt e viszonyt felruházni mindazon jogokkal, melyek bármenynyire feleljenek is meg már a természetes nemi öszszeköttetésnek, mégis csak bizonyos, épen a házassági jogban kifejezett föltételek teljesítésével nyernek biztos alapot s gyakoroltathatnak kellőképen. Ha tehát a tulajdonképeni házassági akadályok és az u. n. lényeges ünnepélyességek csak azon föltételeket fejezik ki, melyek alatt az állam házasságot elismer, vagy más szóval : házasságbeli jogokat enged,— ugya bünt. tk. 507. §-ának sanctiója is csak azokat fenyegeti, kik ama föltételek kikerülésével a házasság jogaiba belopódzanak, s igy azokat bitorolják. Nem bünteti ama §. a házasságot kerülő nemi közlekedést, hanem a házasságnak álarczáb a n i jogbitorlását. Ezért sem alkalmazható tehát a bünt. tk. 507. § a a jelen esetre, m e 1 y n é 1 de épen semmi sem hajtatott végre, mi házasságnak csak látszatára is igényt tarthatna; nem más forog itt fen, mint egyszerű coucubinatus, hozzájárulásával némely, a vádlottak népének vallásos szertartásaitól kölcsönzött, de jogilag egészen jelentéktelen cselekvényeknek, melyek profánálástól is mentek. Ez elsőbirósági ítélet a államügyészség részérőli felebbezés folytán másodbiróságilag helybenhagyatott vala. Közlő ez érdekes eset iránt csak még azt kivánja megjegyezni, hogy ama hatány, melylyel a zsidó nép vallási törvényei szerint a kérdésben forgó összekelés bir, hasonlít a kath. egyházi jog sponsaliáinak hatányához : nem egyéb az házassági ígéretnél. Ennél fogva semmikép sem lehetett a bünl. tk. 507. §-a alkalmazható. Az itélvény szükségesnek sem látta azonban a kérdéses szertartás ezen jelentőségét kideriteni s indokul vetni; az indokok egyenesen kimondják, hogy ez esetnem esik a mondott §. alá, h a b á r házasságot lát is abban a zsidó jog. Ebben fekszik a jelen itélvény érdekessége; csak ezáltal lett elves. A mindkét itélvényben érvényesült magyarázat a fentebbiekben fejeztetett ki; az ezáltal hallgatagon elvetett ellen-nézet következő : A házasság nemcsak j o g intézmény , hanem társadalmi és válási intézmény is; ez a zsidóság házasságáról is áll. A polg. tk. azonban, a mennyiben ez utóbbinál a vallásnak befolyást akart engedni, magába (a p. tkbe.) vett fel annak szabásaiból, a mellőzöttek a polg. tk. szabványai megtartása mellett ugyan szinte kivettethetnek, de csak a mennyiben emezekkel nem ellenkeznek. Evvel ki van mondva, hogy az állam nem akar más házasságról tudni, mint melyet törvényében maga szabályozott; hogy tagjai t'Jrvénye ellenére ne házasodjanak, — különösen ne oly módon, hogy polgárilag érvénytelen, vallási szempontból érvényes legyen a házasság. Ezen conflictust az állam a gyakorlatban ki akarja kerülni; hogyannak előidézésétől elriaszszon, sanctióra volt szükség, — s ilyet hozott a bünt. tk. 507. §-a : ez tehát alkalmazandó azon esetre is, midőn a felek nem is akarnak polgárilag házasodni, s nem is tesznek lépést ily irányban, hanem pusztán egyházi házasságra lépnek. I^e^felsőlíb-í örvény széki döntvény. A váltó elévülés kérdésében. D. A. 1857-dik évi nov. 4-én egy D.M. által kibocsátott — 1858. évi febr. 8-án fizetendő 170 pftnyi váltót fogadott el, — mely D. S.-ra utóbb W. H.-re, s ezáltal az eperjesi takarékpénztárra forgatmányoztatott. Lejáratkor a váltóösszeg le nem fizettetvén a takarékpénztár 1857-ik évi febr. 10-én a váltót az utolsó hátiró W. H. ellen megóvatta, ki is 1858-dik évi september 23-án a 170 ftnyi váltóöszletet barátságosan lefizetvén, a váltó tulajdonosává lön, smint ilyen D. A. elfogadót, s D. S. forgatmányost 1858-ik évi nov. 6-án egyetemlegesen perbe idéztette, s mindkettő ellen a fizetési meghagyást kieszközlé. Ezen meghagyás ellenében D. S. forgatmányos kifő-