Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 9-10. szám - A német-osztrák események alakulása és hatása a Mária Terézia Rend kérdésének végleges rendezésére

fejedelem, illetve a német karok és rendek egyetértésben az államfővel ebhez beleegyezésüket adták volna. A prágai béke egyedül Poroszország — nem pedig az egész német birodalom — elhatározott műve volt és Bismarck a német birodalmi fejedelmektől nem volt feljogosítva arra, hogy ezeket a területeket a német állam testéből egyszerűen eltávolítsa. Ez a tény volt az egyik fontos oka annak is, hogy az említett császári házi koronával se í. Ferenc, se fia V. Ferdinánd, sem pedig I. Ferenc József, sem IV. Károly király magát meg nem koronáztatta, mert ez csakis a szuverén magyar királyság alapján, Szt. István koronájával volt jogilag lehetséges. A második császári birodalom megalapításakor (1871 Versailles) a tiabsburgi német-cseh tartományok kérdése fölött egyszerűen átsiklottak, következéskép ezek jogilag akkor sem szakíttattak el. Az 1918. évi összeomlás után pedig az osztrák kancellár előbbiekből kifolyólag mindjárt a háború befejeztével kijelentette, hogy Ausztria a német birodalomnak integráns részét képezi s ezt a nyilatkozatot a weimári alkotmány is megerősítette. A háború után előállott új joghelyzet — vis major — folytán azután a Habsburg dinasztiának örökös tartományaihoz, a régi német hübérjogban gyökeredző jogviszonya megváltozott. Az uralkodóházat száműzték és az újonnan megalakult német-osztrák köztársaság 1919. áprilisi törvényével egyenesen kijelentette, hogv nem jogutódja a volt osztrák császárságnak, ami egyébként úgy az 1804 évben kiadott pátens (I. Ferenc örökös császári címének felvétele) tartalmának, mint a birodalmi fejedelmek akkori megállapításainak is teljesen megfelelt, t. i. hogv sem 1804-ben, sem később — mint ez az előbbiekből ki is tűnik — egy tényleges osztrák császárság nem alapíttatott meg. A német-cseh örökös tartományok az összeomláskor a gyakorlatban ekkor elvesztették addigi birtokosukat, a Habsburg-házat, melv nevezett tartományokat patrimoniális, vagyis a német birodalomtól átruházott családi jogon, hűbéres1 jel'epgel birtokolta. Ha visszapillantunk, így adományozta Habsburgi Rudolf két fiának 1282-ben az augsburgi birodalmi gpűlésen a német birodalmi fejede'mek hozzájárulásával Alsó-, s Felső-Ausztriát és Stájerországat. Ugyanezen hűbéri alapon szállott az idők folyamán azután a Habsburg-házra egymásután a többi örökös tartomány is, melyeknek kötöttsége a német összterülethez — mint említettem — jogilag soha nem szűnt meg. Érdekes megemlíteni, hogv VI. Károlv német-római császár még 1728-ban a bécsi Hoffburgban ünnepélyes keretek között önmagának a német-cseh tartományokat hűbérbe adta. Mária Teréziát pedig II. Frigyes porosz király és a német választófejedelmek ismételten a német birodalom vazallusának nevezték s őt mint lázadót még birodalmi törvényszék elé is akarták állítani, noha mint Csehország királya ő is a német birodalom választófejedelmei közé tartozott és ilyen minőségében képviseltette is magát — minthogy nő létére személyesen nem jelenhetett meg — az 1741. és 45-iki frankfurti császárválasztó gyűlésen. Tény, hogy az 1918-i események által minden kapocs a dinasztia és a német-cseh örökös tartományok között megszakadt, minek következtében ezek természetszerüleg a régi német birodalmi hűbéri jogon újból viszszaestek az össznémet államterületre. Az a természetes folyamat, melyet az egyoldalú st. germaini és versaillesi békediktátumok megakadályoztak, most végső kifejléséhez érkezett. A német birodalom kancellárja Hitler, hatatnának és régi jogainak teljes birtokában — megsemmisítve e szerződéseket — az így szabaddá vált és gazdátlanná lett osztrák államszövetséget a német birodalomhoz újra visszacsatolta. A lefolyt osztrák népszavazás tehát az ősi jog és törvények szerint az adott helyzetben tulajdonképen teljesen felesleges volt, ellenben ethikai szempontból bírt óriási jelentőséggel, mert a kancellár — az egyhangú „igen" következtében, — cselekedetéért a viiág előtt nagy erkölcsi elégtételt is kapott. Ezekután most még csak Csehország, a régi német választófejedelemség marad hátra. Ez a természetellenes államalakulat, mely mint ismeretes, hazugságon és áruláson épült fel, már születése percében a pusztulás csiráját hordozta magában. Az ott élő három és félmillió szudétanémet — Németországhoz való jogi hozzátartozandóságának tudatában, — azonnal a leghatározottabban tiltakozott is az új cséh-szlovák államba való bekebeleztetése ellen, és csak természetes, hogy köveiéi ik a visszacsatolást, annál is inkább, minthogy ez a kívánalom, amint kifejtettem, az ősi német birodalmi hííberjogban gyökerezik. E 'helyt külön rámutatunk arra a fontos történelmi tényre, mely szerint 1848 májusában a frankfurti német parlamentbe küldendő képviselők választásában a szudétanémetek is részt vettek. Csehországnak a Birodalomhoz leendő visszacsatolását az egész európai keresztény kultúra hálás örömmel venné, mert a kommunizmusnak ez az állandó fenyegető darázsfészke evvel egy csapássa! megsemmisülne. Ez lenne a Gondviseléstől elhivatott Németországnak legközelebbi kuttúrfeladata, mert erre csak neki, mint szomszédos államnak van meg a lehetősége. Ez a végrehajtott tény Magyarország szempontjából is igen nagv fontossággal bír és mélyreható következményekkel járhat. A már megsemmisített páriskörnvéki békediktátumok folytán, — mely annakidején Nyugatmagvarerszágot (Burgenland) a német-osztrák köztársasághoz csatolta — ez a terület is automatice ú'ra szabaddá lett és az adott joghelvzetből kifolyólag egyáltalán nem magátólértötődo az, hogv Ausztriának Németországhoz való csatolásával egyidejűleg Nyugatmagvarország is a német összállam területébe lenne jogosan bekebelezhető, mert ebben az esetben Nvugatmagvarországot egy külön aktussal kellene a BirodadaIcmba beolvasztani, mely azonban nem egyszerű diplomáciai eljárást követelne. A most lefolyt német-osztrák események, kapcsolatban előbbi fejtegetéseimmel, teljesen beigazolták ama megállapításaimat is, hogy az összeomlás után: 1918ban, a Katonai Mária Terézia rendintézményt összvagyonával, rendi levéltárával, könyvtárával, a rendi insigniákkal (rendjelekkel) együtt azonnal Bécsből Budapestre kellett volna telepíteni, mivel a rendintézménynek létalapja és jövője 1918 után csak Magyarországon volt törvényileg biztosítva, s mert — ez minden vitán felül áll — a Rend szabályai, ellentétben az utódállamokkal, kizárólag csak Magyarországon maradtak továbbra is érvényben. Ezt a jogi tényállást különben a magyar kormány is magáévá tette, amikor wieni közegeit — akik sajnos feladatuknak egyáltalán nem tudtak megfelelni, s ezzel Magyarországnak óriási kárt okoztak — már 1920—21-ben határozottan arra utasította, hogy a rendintézményt haladéktalanul 'hozzák haza. Ennek végrehajtása a lefolyt események következtében ma aktuálisabb, mint valaha. 64