Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1938 / 7-8. szám - A sajtókamara és az újságírói etika
Rovatvezető: Feh('r Andor (Ír. A sajtókamara és az újságírói etika Most már egész biztos, hogy rövidesen sor kerül a sajtótörv ény reformjára, hiszen a gj őri program részletes felsorolása alkalmával ez a tététel első helyen állott a miniszterelnök úr beszédében. Egy pillanatig sem vonjuk kétségbe azt, hogy a mai idők változott nemzeti célkitűzéseinek az 1914. évi XIV. t-c, vagyis a régi sajtótörvény, nem mindenben felelhet meg. Jólehet, magában az alapvető elvben, mint amit a sajtószabadság eszméje jelent, nincs ma sem eltérés a mai és az 1848. évi, valamint az ezt újraszabályozó fentidézett törvénycikk elképzelése között, csak a mai kornak megfelelően úgy érzi a nemzeti közvélemény, hogy több és hatályosabb korrektívumokra van közéletünknek szüksége annál a nagyhatalomnál, amit a sajtó mai modern korunkban jelent és képvisel. Amit most ezzel kapcsolatban elvi álláspontként le akarunk szögezni, az nem vonatkozik ennek a kérdésnek a politikai részére, habár vannak sokkal mélyebb jelentőségű problémáink is, amelyek megoldásra várnak, mint pl. a sajtótörvény, azonban éppen azért, mert tiszta politikáról van szó, mi csak a szakpolitikai részével akarunk foglalkozni ebben az esetben. Közismert az a tény, hogy minden uralkodó politikai rendszer úgy véli célkitűzéseit a iegjobban megvalósíthatni, s ennek keresztüh itelére uralmát lehetőleg biztosítani, hogy egy bizonyos fokig a nemzeti közvéleményt is erre akarja formálni, aminek viszont egyenes útja a sajtókérdés. Lehet, hogy ebben a tekintetben azoknak van igazuk, akik a régi, találós kérdést szokták feltenni, vagyis, hogy melyik volt meg előbb: a tojás-e vagy a tyúk, ugyanígy mondhat juk el erről az útegyengető tendenciáról is, ami a sajtókérdéssel kapcsolatban minden új politikai irányzatnál fel szokott merülni. Vagyis vannak, akik azt hiszik, hogy előbb kell meglenni a nemzeti közvéleménynek és csak a/tán a sorskérdések megoldásának, mások viszont azon a véleményen vannak, hogy előbb a problémákat kell megoldani és ez szüli aztán azt az egészséges közhangulatot, amely nem szorul a sajtórendés/et szigorító eszközeire. De mindez felfogás dolga, s így nem is vitatkozunk felette. Ami ebben a kérdésben elsősorban is érdekel, az ennek a kérdésnek tisztán a szakpolitikái része, vagyis az újságírói társadalom kérdésének az ügye. Az újságírói társadalomnak két olyan problémája van, amely belevág ebbe a kérdéskomplexumba és amely valószínűleg a sajtótörvény reformjával egyidejűleg fog rendezés alá kerülni. Ez a két főkérdés az újságírói foglalkozásnak szociális és etikai rendezése. A harmadikat, amiről ugyancsak sokat szoktak vitatkozni, a képzettség kérdését, nem tartjuk fontosnak, és rendcz -íetőnek, mert abban a pillanatban, amidőn olyan szellemi foglalkozásról van szó, amelyet végeredményben nem lehet rideg szabályok közé beskatulyázni, mert ezt kizárólag a szellemi adottság, a megfelelő képzettséget egy belső erő folytán önmagától szerzi meg saját maga részére, mindig ott és abban az irányban, amelyre speciális hajlama predesztinálja. Miként az írói, vagy egyéb művészeti foglalkozások sem szoríthatók törvényben előírt előképzettségi alapokra. Szerintünk csakis a fentemlített két körülhatárolható és szabályozható irányban kell rendezést kreálni az újságírói foglalkozásnál. Ennek a szociális része semmiben sem különbözik a többi szellemi foglalkozásúak ilyenirányú biztosításától és szabályozásától, mint a jövedelem és az öregségi biztosítási kérdések, stb. De mindezeknél sokkol fontosabb az et kii probléma, annak felépítése, meghonosítása, rendezése, szabályozása. Sokan azt hiszik és itt áll elő a nagy tévedésük, hogy az újságírói foglalkozásnál az etikai megnyilatkozásokra elsősorban is az u. n. világnézeti felfogások és irányzatok kell, hogy befolyással legyenek. Ez nagy tévedés és ezért oly visszataszítóan jelentkezik a mindenre elszánt bértollnokok működésében oly sokszor, amely működésük kihatásaikban abban a közvéleményben, amelynek egészséges formálói kellene, hogy legyenek, keletkeznek ezen az alapon kétségtelenül a destruáló hatásuk. Mert ott, ahol az érvek már elfogytak, s ha tovább is fokozni akar/a az újságíró éppen a világnézeti alapon felszított szenvedélyeket, akkor már csak hazugságok jöhetnek. És, síjnos, ennek éppen a mai időkben eigynnk szomorú t ríni: fönnek a hazugságok. Azt a fejlett sajtótechnikát, amelyet a paragrafusok között való bujkálás teremtett meg a mai időkben, csakis az etikai szabályozás volna hivatva megszűntetni, annak káros hatásait közéletünkből kiküszöbölni. Mindez pedig kizárólag az újságírói kamara felállításával lehetséges. \'agyís röviden kifejezve: nem a sajtószabadságot kell k trlátozni, hápem « sajtó munkásainak a foglalkozását kell egy ilyen törvényes képviselet' szerv keretében szabályozni és a nemzeti célkitűzések minden kétségen felül álló vitális érdekeinek megfelelő etikai ellenőrzés alá rendelni. Csakis ezen az úton érhető el a névtelenség kényelmes és bátorító leple alá bujt káros írói hajlamoknak a helyes útra terelése, a kari összetartozóság és felelősség elvének a felépítése és annak a gyakorlati életbe való egészséges átvitele. Mert miről van szó ebben a vonatkozásban? Tiszta és kézenfekvő. Ha egy kamarai testületbe tömörített loiilalkozási ággá válik az újságírás — külön kuriális rendszer szerint annak politikai, vagy szakmai, szépirodalmi stb. fajai szerint — akkor e testületben megalkotott önkormányzati rendszer alapján maguk az újságírók válnak sorstársaiknak és így foglalkozásuknak is legfőbb ellenőrzői és irányítói. Mindez a szellem szabadságának a sérelme nélkül történhetik, de feltétlenül a helyes erkölcsi irányban. Ez a rendszer nemcsak megteremti a felelősséget a foglalkozási ágnál, hanem egyenesen kötelezővé teszi, ami a jólmegalkotott fegyelmi. 19