Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 7-8. szám - Külpolitikai lecke

Külpolitikai lecke Még alig tért magához a magyar társadalom a hirtelen végrehajtott Német-Osztrák »Ansch|uss« nyomán felfakadt nagy izgalmaktól, olyan váratlanul érte. E végbement folyamatnak hatása vegyes, attólfüggően, kiknek milyen a politikai felfogása és sokan nem tudnak felülemelkedni arra a kötelező, hideg, tárgyilagosságra, amelyet feltétlenül alkalmazni kell ilyen esetben, mentesen minden kicsinyes érzelmektől. Azt tagadni hiábavaló lenne, hogy Ausztria etnikailag a nagy német népközösséghez tartozott mindig, hiszen ezt még Dollfuss és Schuschnigg sem tagadták, legfeljebb a jelenlegi német belpolitikai rendszer nem tetszett nekik, de egyébként a nagy német nép közé számították nemzetüket é;S magukat. Márpedig egy nemzet és egy nagy népközösség szempontjából kicsinyesség lenne belpolitikai rendszertől tenni függővé az egyesülést, és az abban tagadhatatlanul feltalálható, haüalrrjas értékeket, viszont azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, — ami igaz, az igaz — a mai német birodalom utolsó pár évi fejlődése úgy katonailag, mint a külpolitikában óriási eredményeket ért el, úgyszólván megnyerte utólag a világháborút, legalább is ma így áll a dolog. Tudomásul kell vennünk azt, ami történt, és számunkra csak kétféle tanulság maradhat: 1. — hogy mi magyarok vagyunk és 2. — hogy mi önálló, ;szuverén, ezerevés királyság vagyunk. Ha ezt így most leírjuk, akkor olyan természetes, szinte banálisan hangzik mindez, azonban, ha alaposan végiggondoljuk, akkor ebből a két pontból sok mindent meg tudunk érteni, azt is, amire nem gondoltunk, és amiért olyan váratlanul, meglepetésként hatott reánk az és azt is, ami természetes. Ausztria sorsa tulajdonképpen már jóval a nagy háború előtt meg volt pecsételve, mégpedig az Első Birodalom megalapítása pillanatától. Amikor Németországban felszámolták az u .n. »Kleinstaaterei« állapotot, akkor már Ausztria sorsa is el volt jegyezve a nagy német állam sorsával. Hiszen az egész 1867-es kiegyezés nem volt egyéb, mint a magyar nemzetalkotó erőre alapított életmeghosszabbítása a habsburgi dinasztikus elvnek. Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy dinasztikus elvről van szó, és nem nemzetielvről. Ausztria sohsem volt önálló nemzet, úgy és olyan értelemben, mint Magyarország, hanem mindig szerves része a nagy német népközösségnek. Kossuth Lajos még 1893-ban írt mélyreható tanulmányában tisztán, világosan mutatott rá arra, hogy ő nem ellensége a Habsburgoknak, hanem ellenzője annak, hogy a magyar nemzet, az ezeréves királyság függetlensége egy dinasztia érdekeinek legyen alárendelve. Idézi ugyanakkor a bécsi angol ügyvivő jelentését 1859-ből, amidőn Anglia interveniált Ausztriában az olaszok érdekében és ajánlotta, hogy Bécs béküljön ki. Ekkor Bécs azt a választ adta: »Napoleon császár (III.) nemzeti jogok pártfogója, Ausztria pedig a dinasztikus jogok protektora.« Vagyis Franciaország az olaszok nemzeti jogát védte, viszont ezzel szemben Ausztria csak az uralkodóház jogait tartotta szem előtt, márpedig ez nagy különbség. A másik figyelemreméltó jelenség az osztrák történelemben az 1866-i veszteséges hadjárat és annak kísérőjelensége. Hiszen Bismarcknak erősen kellett küzdenie I. Vilmos porosz ki rá I / és Mo tke t.borinok tervei ellen, akik követelté'k, hogy a königrátzi csata után Németország annektálja Sziléziát és tszakcsehországot (tehát a mai szudéta-német néven ismert részeket.). Azonban Bismarck ezt nem akarta, mert külpolitikájánál szüksége volt még akkor az osztráik császárságra, sőt erősíteni akarta őket éppen Franciaország és Oroszország miatt. Ezért csinálta meg az osztrákokra kedvező, 1866-i prágai békét. Azt, pedig, hogy Anglia tételenül nézte az An^chlusst, ugyancsak természetes, hiszen Anglia külpolitikai vonalvezetése már kétszáz év óta mindig ez az uí n. »csendes társ« jellegben mutatkozott és ezt elsősorban is gyarmati érdekei diktálják, valamint szigetország formája, amikor is nincsenek közös határai egyetlen európai állammal sem a szárazföldön. Itt ismét az a foiyamat megy végbe, ami végbement 1871-től 1914-ig. A szárazföldi nagyhatalmak fejlődnek, |a lakúinak, csoportosulnak, szerződne?^ s Anglia csak mérlegel hidegen, számítóan. Hagyja nőni a füvet mindaddig, amíg az a számára meg nem érik. Angliának érdeke az, hogy a Szovjettel szemben egy erős Németország álljon, miként érdeke, hogy a Földközi tengeren Olaszország Franciaországgal szemben találja magát, vagy amiként érdeke, bogy a távolkeleten a japán imperializmusra a hatalmas Egyesült Államok rakjon folyton fékeket. Csehszlovákia? Angliát nem érdekli. Amidőn 1871-ben Bismarck megteremtette az Első Birodalmat, hallatlan fejlődésnek indult és elérkezett II. Vilmos imperializmusához, ahol már a tengeri hajóhadat is fejlesztette és egyremásra termetette meg gyarmatait Afrikában és a távolkeleten, amidőn erősödött az Osztrák-Magyar monarchiával és az ugyancsak erősen fejlődő egyesült Olaszországgal, akkor elősegítette Franciaország szövetkezését a cári Oroszországgal, mely utóbbi szoros szerződésben volt hosszú éveken keresztül Bismarck Németországával, azért, hogy letörje a további fejlődést és gyarapodást. Igy érkeztünk el 1914-hez, amikor Anglia elérkezettnek látta az időt arra, hogy beavatkozásával letörje azokat a nagyhatalmakat, amelyek veszélyeztethették érdekeit. S ez sikerült is neki. A most fejlődésnek indult német imperializmus is el fog érkezni arra a pontra, Olaszorszéggai együtt, amikor Anglia ismét jónak látja majd a beavatkozást, de ez semmiesetre sem ott mutat határt, hogy magábaolvasztja Ausztriát, vagy akár a 5zudétanémetséget, hanem ha például a Harmadik Birodalom elég erősnek érzi majd magát arra, hogy az évekkel ezelőtt Angliával kötött flotta-egyezményét •felmondja, erős hajóépítő programba kezd és így ad majd komoly hangsúlyt annak, hogy jogos gyarmatait akarja visszaszerezni, akkor Anglia már nem lesz »csendes társ«, hanem aktív beavatkozó. Miként Olaszországnak aktivitása eléri a Szuezi-csatornát, vagy Gibraltárt, akkor mingyárt más lesz Anglia is. Miként Anglia akadályozta meg hosszú évekkel ezelőtt és most is, hogy Oroszország u. n. melegvizű 45