Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 19-20. szám - Az 1867. XII. t. c. története

bizonyos szolgai leutánzást vélnek ebben felfedezni. Példaképen, hiszen nem is függ össze e témával, vissza kell emlékeznünk régmúlt időkre, amikor a hivatalból irányított propagandát köznyelven cenzúrának hívták, fel kell itt elevenítenünk néhány érdekes emléket. Ugyanis a XJX-ik század fordulóján utolsó óráit élö abszolutizmus a hatalmának védelmére minden olyan eszközt megragadott, amely alkalmas volt a szabad gondolat és vélemény terjedésének a megfojtására. Ennek legfontosabb eszköze volt akkor az előzetes cenzúra. Külön cenzor-kultusz alakult ki, hiszen volt az osztrák császárságnak egy híres cenzora, bizonyos Hagelin, aki külön könyvet irt arról, hogy miképen kell cenzúrázni. Az ö bársonyos, csak minden „veszélyes" eszmét kiküszöbölő módszere volt az, hogy pl. Geöthe ,,Egmont"-jának az a része, ahol a lázadó polgárok „Éljen a szabadság"-ot kiabálnak, a bécsi színpadon csak így adhatták: „Éljen a barátság!" Vagy Mozart „Don Jüan" operájában az a rész, ahol szintén a szabadságot éltették, csak így kerülhetett színpadra: „Éljen a vidámság!" Sőt volt aztán másik cenzor, aki ezzel sem volt elég biztos a dolgában, hanem előírta, hogy csak ezt szabad közfelkiáltani a színpadon: „Éljen a megelégedés!" Több, mint száz éve már ennek, s nem hinnők, hogy az akkori cenzoroknak sikerült elhitetni akár az akkori korral, akár az utókorral is azt, hogy az ilyen propaganda, amely a szabadság éltetése helyett a vidámságot, vagy a megelégedést propagálja, hogy akkor az meg is valósul, mármint a vidámság és a megelégedés. Lehet, hogy a mai modern propaganda erre is képes . .. Széchenyi István gróf, aki az 1825-iki országgyűlésen tünt fel először, amikor is felajánlotta évi összes jövedelmét a felállítandó „nyelvművelő társaság" céljaira, az ülésekre nagy táskával ment (akárcsak ma a képviselők jórésze), amelyből zöld asztalára egymásután rakosgatta ki íróeszközeit, iratait és leveleit. Ez utóbbiakra a választ rendesen ott is írta meg, ha csak a beszédek le nem kötötték figyelmét. Őtőle senki sem követelte, hogy felszólalásában a tárgynál maradjon, amihez különben sem tudott volna alkalmazkodni, mert szeretett „a kérdés körül" elkalandozni. Mikor pedig beszédének végéhez ért, rendesen így fejezte be, amint feljegyezték: „Ezeket előrebocsátván, magamat a tekintetes Karok és Rendek további kegyességébe ajánlom." Egy másik befejezése pedig az volt, amit levélben szokás használni: „Maradván alázatos szolgájok, gróf Széchenyi István." Ugyancsak róla jegyezték fel, hogy ő viselt talán először magyar díszruhához pantallont és kardhoz esernyőt, valamint azt is, hogy nem mindig tartotta kötelesnek a beszédére adott választ is meghallgatni. Egyik pesti megyegyűlésen, mikor felszólalása után el akart távozni, marasztalták, hogy Nyáry válaszolni akar neki, mire így szólt: „Kossuthot meghallgattam, fagylalt után nem eszem pacalt." Áz 1867. XII. t. c. története Irta : PANKA KAROLY dr, a Képviselőház könyvtárigazgatója Az 1865. évi december 10-ikére összehívott országgyűlésre nagy feladat várt. Szabályozni kellett Magyarország és az osztrák örökös tartományok közölt fennálló jogviszonyt, amelyet az országgyűlés a trónbeszédre adott válaszfeliratában is kifejezésre juttatott. Ecélból a képviselőház Deák Ferenc javaslatára 1866, március 1-én egy 67 tagból álló bizottságot választott, amely a szükséges munkálatok elvégzésére lő tagú albizottságot küldött ki. Az albizottság, amely Andrássy Gyula gróf elnök és Csenyery Antal jegyző vezetése mellett végezte munkálatait, 1866. június 25-én terjesztette a hatvanhetes bizottság elé a közös viszonyok rendezéséről szóló és 65 pontba foglalt „véleményét". Ezzel a többségi javaslattal szemben Nyári] Pál, Ghyczy Kálmán, Ivánka Imre és Tisza Kálmán nyolc szakaszba foglalt kisebbségi véleményt terjesztett elő annak az előrebocsájtásával, hogy a pragmatika sanctióbál származó kötelességeket csak abban az esetben ismerik el, ha Magyarország irányában vállalt kötelességek is teljesítve lesznek, továbbá hogy a közös viszonyok rendezése tárgyában véleményükben kifejtett megállapodások mindaddig nem léphetnek életbe, míg „Magyarország alkotmánya egész terjedelmében visszaállítva nem lesz és míg a valódi teljes alkotmányos élet Ö Felsége többi országaiban és tartományaiban is tettleg életbe nem lépett". Az albizottság javaslatára vonatkozólag Ferenc József 1866. nov. 17-én kelt leiratában tette meg észrevételeit, hangoztatva, hogy el van határozva „a felelős kormányzati rendszert nem egyedül Magyarországban, hanem általánosan érvényre emelni", és hogy „a közös ügyekre nézve megállapított elvek részletes kivitelét és foganatosítását, úgy az 1848-iki törvények módosítását kinevezendő felelős miniszterek útján az országosan egybegyűlt főrendek- és képviselőkkel egyetértőleg eszközölni". A királyi leiratra az országgyűlés mindkét háza 1866. december 20-án együttes feliratban válaszolt, amelyben újból az alkotmány visszaállítását kérte és egyben rámutatva a birodalom nehéz helyzetére, ezekkel a szavakkal fejezte be: „Adja vissza tehát Felséged mindenekelőtt alkotmányos szabadságát a magyar nemzetnek, hogy az, jogaiban biztosítva, egyetértésben megszilárdulhasson, anyagi erejében gyarapodhassék és biztos támasza lehessen Felséged trónjának is minden veszélyek között!" Hogy milyen nagy volt akkoriban a politikai feszültség a nemzet és az uralkodó közölt, bizonyítja azt az alábbi eset. Mikor az Ausztriával való közös érdekű viszonyok rendezése tárgyában 1867. január 9-én megkezdték a megbeszéléseket a Ballplatzon, Majláth György kancellár egy iratot adott át Andrássy Gyula grófnak. — Mi ez? — kérdezte Andrássy. •— Törvényjavaslat a közös ügyekről, — volt a válasz. — Minek ez? kérdezte Andrássy. - ő Felsége készítette, az ő javaslata s egyben utolsó szava is. El lehet fogadni és vissza is lehet uta144