Törvényhozók lapja, 1937 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1937 / 9-10. szám - Még mindig rendezetlen a fogtechnikus probléma

Még mindig rendezetlen a fogtechnikus probléma Ez a probléma független az orvoskamarai törvénytől — Grosch Károly dr. orvos-miniszteri tanácsos személye az akadálya a rendezésnek — Nem lehet elfogultsággal dolgozni egy minisztériumban — Ki kell Grosch kezéből venni az ügyet! Most múlt két éve, hogy a Ház elé került az orvoskamarai törvényjavaslat és vetődött fel ezzel együtt újra az u. n. fogtechnikus-probléma is. Azért mondjuk, hogy újra, mert több-kevesebb megszakítással már közel hatvan éve lóg a levegőben ez a megoldatlan, helyesebben mondva törvényhozási úton még szabályozatlan kérdés. A legutolsó szabályozási kísérlet 1911ben történt, amikor is hosszú harcok után a két érdekeltség megegyezése alapján bocsátotta ki az akkori belügyminiszter az 1911. évi 112.026. számú rendeletet a fogtechnikus-kérdés rendezése tárgyában. Eltekintve attól, hogy ez a sokat emlegetett rendelet az első alapos kísérlet volt a rendezés felé, de a gyakorlatban nem vált be, sőt azt úgy, ahogyan a rendelet előírja, soha végre nem hajtották. Ez nagyon fontos abból a szempontból, hogy ez a rendelkezés sem de jure és sem de facto törvényes rendezési alapnak el nem ismerhető. Először is a közbejött háborús idők, majd az azt követő zavaros viszonyok okozták, hogy ezt a rendeletet nem hajtották végre és nem tartották be annak rendelkezéseit. A közben elmúlt huszonöt év után egész természetes, hogy nem tekinthető ez a rendelet olyan jogalapnak, amelyre hivatkozva egy másik törvényben — az orvoskamaraiban — próbáljanak törvényes jogalapot teremteni ebből az 1911. évi rendelkezésből. Vagyis érthetőbben: egy elavult, sőt végrenemhajtott, ervényetvesztett 1911. évi belügyminiszteri rendeletet nem lehet huszonöt év után törvényes jogalapnak kijátszani. (Hiszen 1919-ben több esetben az akkori kormány hivatalosan szegte meg ennek a rendeletnek az érvényét!) Az első hiba tehát ott történt, hogy az orvoskamarai törvényben — végeredményben jogosan felvett paragrafus — szolgáltat alapot arra, hogy törvényesíteni akarják az 1911. évi miniszteri rendeletet automatikusan. Ez a paragrafus a kuruzslásokra vonatkozik és ez alá tartozik a törvény értelmében az a fogtechnikusi réteg is, amelyik nem tett vizsgát 1911ben,\agy 1919-ben (holott a rendelet expressis verbis csak 1912. októberig engedélyezi a vizsgatételt!). Márpedig a fogtechnikus semmiképen kuruzslónak nem tekinthető, mintahogy nem lehet kontár az az iparos, amelyik szabályszerű iparigazolvánnyal rendelkezik. A másik hiba pedig, hogy az orvoskamarai törvénnyel egyidőben, vagy azt megelőzően nem nyújtottak be törvényjavaslatot a fogtechnikus ügy törvényes szabályozására. Ez lett volna a rendje és módja a kérdés megoldásának. Amíg a belügyminisztériumban kizárólag az elfogult orvosi érdekek képviselője ül, aki lehet tudományos úriember és teljesen jóhiszemű az orvostársadalom problémájának a rendezése tárgyában, azonban a fogtechnikus kérdéssel szemben csakis elfogult lehet és az orvos-kari összetartás íratlan etikai szabályai szerint egyenesen kötött marsrutájú. Azon vitatkozni sem lehet, hogy Grosch Károly dr. orvos-miniszteri tanácsos úrnak az orvostársadalomban viselt helyzete miatt sem a múltban nem állhatott, sem most nem áll és sem a jövőben nem állhat módjában ebben a kérdésben arra az álláspontra helyezkedni, hogy elismerje a fogtechnikusok létjogosultságát. Ez így van. Annak ellenére, hogy a világ 72 állama közül talán Magyarország az egyetlen, ahol erre az álláspontra helyezkednek hivatalosan és csakis azért, mert orvos ül azon a helyen, ahova ez a kérdés hivatalosan tartozik. Mert eltekintve Grosch tanácsos úr egyéni meggyőződésétől (amikor is őszintén kijelentette, hogy ,,már pedig én kipusztítom a fogtechnikusokat") valamint orvostársadalmi karietikai megkötöttségétől, egy minisztériumban nem csupán egyetlen társadalmi osztály szellemi és anyagi érdekszálai futnak össze, hanem sokszor éppen az ellentéteseké is, így tehát természetes, hogy érdekeltre, elfogultra bízni ilyen ügynek az elintézését semmikép sem szabad. Tiszteljük és becsüljük Grosch doktornak meggyőződését és felfogását ebben a kérdésben, azonban ez csak egyéni lehet és nem is engedélyezhető annak nagyobb akciórádius, mint amit a szabad' egyéni véleménynél megilleti bármelyik állampolgárt valamilyen kérdésben. Már pedig az akciórádiusa eddigelé meglehetősen nagy és széleskörű volt ebben a kérdésben, amit bizonyít az, hogy még miniszterelnöki intervenció sem volt elegendő ennek az álláspontnak a megváltoztatására, nem szólva az iparügyi miniszter úr valóban dicséretes sziszifuszi munkájáról, amellyel próbálta eddig dűlőre vinni a fogtechnikusok ügyét. De teljesen sikertelenül. Grosch Károly dr. orvos-miniszteri tanácsos úron, illetve a belügyminisztériumi egészségügyi főosztályon minden kísérlet csödött mondott. Olyan érvekkel győzték meg az akkori belügyminisztert — (Kozmát sikerült rávenni, hogy a „magasabb képzettség/' mellé álljon, különben is már akkor leszögeztük, hogy az elmúlt hatvan év alatt nem akadt belügyminiszter, aki ilyen „snájdigul" merte volna megoldani ezt a kérdést, mint ő) — amely érvek nem fedik a tárgyi igazságot. Mert éppen a külföldi kultúrállamok példája mutatja, hogy ennek a kérdésnek nincs befolyása a diplomás orvosok elhelyezkedési problémájára, de ezt mutatja az itthoni statisztika is. S ekkor még nem beszéltünk arról a megdönthetetlen tudományos tárgyi igazságról, amit a fogászati technika jelent. Mert a fogászatnál, pl. a protetikában a fogtechnikusok jelentik a ,,magasabb képzettséget' és nempedig (az univerzális orvosi diplomával rendelkező és hathónapos vizsganélküli kúrzust végigcsinált) fogász-szakorvosok. 70