Törvényhozók lapja, 1937 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1937 / 5-6. szám - Szigorúbb ellenőrzést az OHE részére a megkönnyitett kényszeregyezség mint hitelellenes politika

Szigorúbb ellenőrzést az OHE részére, a megkönnyitett kényszeregyezség, mint hitelellenes politika Ha az OHE statisztikájában a kényszeregyezségek kielégítési hányadait az utolsó esztendőkben figyelmesen megtekintjük, csodálkozással vesszük észre, hogy állandóan csökken az a quota, amelyet az adósok a hitelezők kielégítésére felajánlanak és hogy az 50%-on felüli kielégítés ma már a legritkább esetek közé tartozik. Azok, akik sűrűn foglalkoznak kényszeregyezségi eljárással, a .legnagyobb szomorúsággal tapasztalják, hogy szinte séma alakult ki arra, minő formában lehet a hitelezőket a legminimálisabb anyagi megerőltetéssel kielégíteni. E tekintetben pedig bátran mondhatjuk, hogy az ÜHE nem áll hivatásának azon a magaslatán, amelyen egy helyes hitelélet megalapozása érdekében állania kellene. Nagyon sok esetben van meg az az érzése a hitelezőknek, hogy ez a szerv nem a hitelezők érdekeinek előmozdítására és megfelelő képviseletére alapult, hanem arra, hogy az adóst bukásának konzekvenciái alól a lehető leggyorsabban mentesítse. Minden esetben majd1 100%-ig az adós mellé áll, megvédve öt többnyire rosszhiszemű fizetésképtelenségének követményeitöl és erkölcsi pressziót gyakorolván a kényszeregyezséghez való hozzájárulás tekintetében. A törvényszék legtöbb esetben pedig azon az állásponton van, hogyha a hitelezőknek az aránylag kis fedezetet nyújtó kényszeregyezség megfelel, nem kíván az elé akadályokat gördíteni. Ma már szinte ott tartunk, hogy a kényszeregyezség teljesen az üzletszerűség határain mozog s amíg azelőtt egy kereskedői bukás .megbélyegző volt, amely arra indította az adóst, vagy hozzátartozóit, hogy annak elkerülése érdekében a maximumot teljesítse, addig ma nem egy kényszerögyezség, szinte a jól sikerült üzlet látszatával bír. Hogy ez a szellem, amely a kereskedelmi életben az utóbbi időben meglehetősen domináló, a hitelélet szempontjából mit jelent, azt csak akkor tudjuk értékelni, ha arra gondolunk, hogy ma már egész szakmák vannak, amelyek a készpénzfizetést kötik ki a szállítás előfeltételéül, hogy a kereskedői morál ily nagy fokú kíromlása ellen kellő módon védekezni tudjanak. Nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy ez a rendszer az egészséges kereskedelmi életnek óriási hátrányára van és a hiteléletet kisebb-nagyobb mértékben megbénítja. Igen célszerű lenne az OHE-nek ezt a fentvázolt működését komolyabb, a gazdasági élet követelményeinek megfelelőbb irányokba terelni, mert nem kétséges, hogy ez a változás a kényszeregyezségek rohamos apadását és hiteléletünk fejlőelését hozná magával. * „Magyarország, és a dinasztia közjogi viszonya 1806-ig" cim.cn tartott igen tanulságos előadást a Magyar Jogászegyletben Petrichevich György ny. ezredes, a Katonai Már a Terézia Rend vitéze, febr. 20-án. Mélyreható történem! felkészültséggel, eddig egész ismeretlen adatok fe'tárásával igazolta be azt a tényt, hogy a XVIÍI. században a Habsburg dinasztia világhatalmi állásának alapja Magyarország vo i nem ped'g, — amint az összes történelmi müvek beállítják — a család németországi örökös tartományai, me yeket minden közjogi alap 'nélkül, tévesem, de következetesen Ausztriának, vagy osztrák birodalomnak neveznek, noha az ausztriai császári cimet Ferenc magyar király csak 1804-ben vette fel, amit csatk mint ilyen, de semmiesetré sem mint hűbéres osztrák főherceg tehetett. Ez a tény sem olvasható sehol, s nem is tamják. Ismertette a szuverén Magyarország, a német-római szent Birodalom és ennek keretében a vazallus Habsburgi örökös tartományok egymáshoz fennállott közjogi viszonyait, majd a dinasztia rangemelkedését egyszerű grófi családból e öbb hűbéres hercegi, (1276) később töhercegi, (1451S) végül az 1687-4 magyar országgyűlésen hozott örökösödési törvény alapján szuverén, királyi házzá. A Habsburg Ház történetének ezt a legjelentősebb mozzanatát, ami egyenrangúvá tette a dinasztiát a többi nagy európai szuverén urakodóházakkal, sajnos, nem juttatták kifejezésre az eddig „domus austriaca" megjelölésnek „domus hungarica"-ra való megváltoztatásával. Miután a német-római, császári méltóság nem volt örökölhető, az utolsó férfi-Habsburg elhalá ozása után tehát Mária Teréz ára nem az volt fontos, hogy VI. Károly német-római császár hanem hogy III. Károly örökös magyar .király leánya volt. Enneik e.Ienére osztrák történetírók róla mint császári örökösről emLókezmek meg. Pedig történelmi tény, hogy 1740-tö! a bécsi burg hvatalosan „királyi burg", a hadsereg „kiráhi hadsereg ' és az örökös tartományakbeli állami intézmények is királyiak voltaik. Az osztrák örökösödési háborúban Mária Terézia a magyar 'királyságra támaszkodott mint közjogi alapra s a katonai erőforrást is innen nyerte. Ennek dacára, mikor 1745-ben férjét német-római császárrá választották úgy a hadsereg, mint az összes állami intézmények részére a „k. k." megjelölést rendszeresítették. Gyakorlatban azonban külpolitikaját a klrá-ynö továbbra is mint szuverén magyar király folytatta, nem egyszer császári, férje ellenére (francia szöveség). A királynőnek szuverén magyar királyi hatalmábói kifolyólag az 1741 :IV. t.-c. 5 §-a alapján a'apított Katonai Mária Terézia Rend és Szt. István Rend tehát semmiesetre Sjeni osztrák, hanem a királynő összes a'Iatvalói részére magyar királyi jelleggel életrehívott rendintézmények, melyek de jure ma is élnek, miután Magyarország fenntartotta államformája jogfolytonosságát, amit nem a Korona viselője, hanem maga a Szt. Korona — mint minden jog kútforrása — képvisel. Ez az ezeréves jogfo ytonosság Igazolja Magyarország átlamiakotó és államfenntartó képességét amiért is a Dunaniedence vajúdó kérdésének megoldásánál Magyarországnak számottevő tényezőként keli szerepelnie. Örvendetes, 'hogy dr. Oswaí'd István, a kúria elnöke, mint erre égilletékesebb, felismerve a kérdés történelmi és közjogi vonatkozásainak fontosságát, alkalmat adott Petrehievich ezredesnek a kutatásaiból leszűrt eredmények ismertetésére közjogászaink előtt. A FAJELMÉLET ŐSE : „... Én azoknak a véleményéhez csatlakozom, akik Germania törzseit más népekkel házasságok által el nem korcsosodotf, sajátos, tiszta és csak önmagához hasonló népnek tartják. Innen van, hogy ebben az oly számos főből álló népben a testalak mindnyájuknál közös: dacos kék szemek, vörösbarna haj, hatalmas termet"... Tacitus: Germania" (K. u. 96—117.) 41