Törvényhozók lapja, 1937 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1937 / 21-22. szám - Nem sajtóreformra - ujságírókamarára van szükség

utazó urak a honvédelmi miniszternek és főparancsnoknak megköszönjék a támogatást és kedvezményt, nagyon lhhetséges az is, hogy a Kormányzó mint rendtag az urakat fogadja és meghívja... Ha azonban a Rend hivatalosan Budapesten ülésezik s az urak ott tiszteletüket teszik, ez másképp is értelmezhető lenne s oly következményekkel járhatna, melyek nem válnának a Rend előnyére... Teljesen elismerem a káptalani ülések Budapesten való megtartására vonatkozó kívánság jogosságát és helyességét, de most kérném az Ausztriában fennálló kellemetlen politikai viszonyok miatt ettől eltekinteni. A káptalanba tartozik az itteni véderő egy tényleges tagja is, Freudenseher őrnagy. Nem kell-e néki elöljáró hatóságát kérnie, hogy hivatalosan Budapestre utazhassék? Ahogy én az embereket ismerem eziránt a (osztrák) szövetségi kancellárt, esetleg a minisztertanácsot fogják megkérdezni". Nem mást mond ezekkel gróf Dankl, mint hogy a Kat. Mária Terézia Rend Magyarországon törvényes intézmény. Ausztriában ellenben nem az! Ennek dacára a magyar jogon összehívandó rendkáptalant, — miután annak hivatalos magyar királyi jellege itt Budapesten kitűnne — Bécsben akarja működtetni, hogy arra osztrák jelleg látszatát nyomhassa a közvélemény előtt. Ugyanaz a mentalitás mellőzte 1757-ben a szuverén magyar királynőtől alapított Rend ,.magyar királyi" jelzőjét, mintán „osztrák" vagy „császári" jelzőt — amint szerették volna — sajnálatukra nem adhattak a Rendnek, egyszerűen azért, mert annakidején sem független osztrák birodalom, sem osztrák császárság nem létezett. Tehát a Rendet már alapításától kezdve közjogilag helyesen ,.Magyar királyi Mária Terézia Rend"-nek kellett volna nevezni, amint ez más országokban, pl. Anglia, Olaszország stb. is tették analóg rendalapításoknál. Az osztrák szövetségi véderő egy tényleges tagjának részvétele a Budapesten esetleg összeülendő káptalanban súlyos aggodalmat okoz gróf Danklnak, aki igen jól tudja, hogy a Rend Ausztriában el lévén törölve, ott ,,osztrák" káptalan összehívása lehetetlen. Törvényes jogalapon a káptalant, mint a rendintézmény egyetlen katonai szervét csak a legfőbb hadúr, mint a volt örökös királyságok és országok uralkodójának jogutódja hívhatja egybe a Nagymester helyettesítésében. Ez a jogutód pedig semmiesetre sem az osztrák legfőbb hadúr, hanem egyedül a magyar király teendőit ideiglenesen ellátó kormányzó, aki viszont nem rendelkezhet az osztrák véderő rendes tagjával. Előbbi még azért sem hívhat egybe rendkáptalant, mert a Rend eltörlése folytán az osztrák szövetségi haderőnek a Renddel természetesen semmiféle kapcsolata nem lehet. Más lapra tartozik, hogy a Rendnek Ausztriában megadják a kellő tiszteletet, s a rendjelet a rendvitézek zavartalanul viselhetik. Nem sajtóreformra — ujságírókamarára van szükség Az utóbbi hónapokban és hetekben mindsürűbben került a közvélemény elé a sajtó-kérdés és akár az elhangzott nyilatkozatokban, akár ezek nyomán fakadt újságcikkekben minden oldalról valamilyen sürgős rendezést emlegetnek és követelnek. Mindezeken felül azonban tagadhatatlan az, hogy az utóbbi pár év alatt olyan hihetetlen és jólkifejlett antizsurnalizrnus vált úrrá a magyar közéleten, ami mellett nem lehet szó nélkül elhaladni és amit nem lehet egyoldalúan, s csak egyfelől magyarázni. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a jelenleg is érvényben lévő 1914. XIV. t. c, vagyis a sajtótörvény, megjelel hivatásának és azon változtatni, vagy akár új sajtótörvényt fabrikálni, teljesen felesleges, de főleg: veszélyes. Arra a sajtószabadságra, amelyet ez a régi törvény biztosít, éppen az alkotmányosság szempontjából feltétlenül szükség van. Hiszen az azóta miniszteri rendeletekkel életrehívott korlátozások (papír-korlátozás, papírengedély, lapengedély stb.) már amúgyis mélyen nyúlnak a sajtószabadság elvébe, nem szólva a belügyminiszter lapbetiltási s egyéb korlátozásokat szabható hatásköréről. S mindezt pedig az esküttbírósági intézmény nélkül, holott tudjuk jól, hogy a sajtótörvény és az esküdtbírósági eljárás annakidején egyszerre kerültek reformálás alá. Téves úton haladnak azok, akik sürgetik a sajtószabadságnak bármilyen úton való korlátozását, helyesebben a ma érvényben lévő sajtótörvényen és miniszteri rendeleteken felül való megszigorítását. Tévednek azért, mert a felbuggyant antizsurnatizmusnak az okait kell előbb megvizsgálni és csak aztán szabad ítéletet mondani. Most, amikor a sajtótermékek megrendszabályozását a magukat liberálisnak valló lapok sürgetik, elsősorban politikai vonatkozásai vannak és csak szép csendben csatlakoztak hozzá olyan érdekek is, amelyek védelmét nem tarthatjuk minden kétség nélkül indokoltnak. Már maga az a tény, hogy a magukat liberálisnak valló politikai orgánumok szinte hadjáratot indítanak abban az irányban, hogy „fel kell göngyölíteni" a nyilas front sajtótermékeit, az egymaga csakis tiszta politikumot takar, mely indok semmikép nem lehet. Ugyanis mi azt valljuk, hogy amíg hívei vagyunk a sajtószabadságnak, addig nem tehetünk koncessziókat semmiféle irányban sem a sajtószabadság korlátozására. Nem pedig azért, mert ez visszafelé sülhet el és a sajtószabadság sohasem lehet valamely kormányzati irányzatnak az engedélyezett kerete, a sajtószabadság mindenkié, még azoké is, akiknek politikai felfogásuk nem egyezik az éppen uralmon lévő kormányzati rendszer felfogásával. A másik indok, amelyet szintén sokszor szeretnek hangoztatni, különösen gazdasági érdekeltségek köréből, ugyanígy alaptalan, illetve elfogult és álláspontunk az, hogy igenis szükség van a legteljesebb sajtószabadságra egy olyan gazdasági berendezettség mellett, amelyre sajnos kis országunk is jelenlegi helyzetében önhibáján kívül utalva van és amelyet nagyjából kötött gazdasági rendszernek szoktak nevezni. Mert az, hogy a kartelek és egyéb gazdasági alakulatok milyen 151