Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1936 / 5-6. szám - Nagybirtok hitbízomány és telepítés
mintagazdaságokat minden erővel meg kell tartani kötöttségükben, mely kötöttség tulajdonképen nem is kiváltság, hanem kötelezettség. Á termtszetes kialakulás az, ami egészséges és maradandó is. Az államnak legfontosabb tevékenysége pedig az elővásárlási jog gyakorlása kell hogy legyen, mert ezzel irányíthatja a helyes nemzeti birtokpolitikát. Kormányaink erre 1924-től 1931-ig mindössze 2.5 millió pengőt fordítottak csak, ami nem volt elég annak megakadályozására, hogy ne a tőke kezére kerüljenek az eladott birtokok nagy része. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban azt sem, hogy a hitbizomány az által, hogy birtoka nagy részét haszonbérletbe, főleg kisbérletekbe adja, elősegíti a kisegzisztenciák megalapozását és megerősödését. (Például a Pallavicini hitbizományi birtokon 9.500 hold van nagy-, közép-, de legfőképen kisbériéiként kiadva és oly méltányos haszonbér mellett, hogy ez a haszonbér már tulajdonképen csak a hitbizományi birtokos által fizetendő földadót és ármentesítő hozzájárulást fedezi. Ezzel szemben pedig ezen terület után haszonbérhátralék 1934. évben még majdnem 300.000 P volt és a hitbizományi birtokos szociális érzését bizonyítja, hogy csak azoknak az OFB bérlőknek mondott fel, akik haszonbért fizetni egyáltalán nem akartak és már 6—8 évi hátralékkal voltak elmaradva.) A mezőgazdasági kisemberek nyomorúságát nem lehet ráhúzni a hitbizományokra és nagybirtokokra, de viszont jellemző az is, hogy épen a mostani telepítési törvényjavaslat ellen a győri mezőgazdasági kamarában az érdekeltségi tárgyalás folyamán, a kisemberek tiltakoztak azzal, hogy ők nem földre, hanem munkára várnak. Nagyszámú munkanélküli mezőgazdasági munkásunk szomorú jelenségét földosztással levezetni nem lehet, mert, ha lehetne is, ez egy, 4—5, esetleg 10 éves megoldás lenne, hogy azután ne tudjuk mit tegyünk az ujabb tömegekkel. A munkanélküli mezőgazdasági munkások maguk is látják a kisbirtokos vergődését és nem kívánják a sorsát, csak a helytelen agitáció és a dologkerülő helyi szócsövek proklamálják a földéhséget a tömeg szájába. A mezőgazdasági munkásság munkaalkalmat kíván és ezáltal tisztes megélhetést. Ennek egyik része — ma még elég tekintélyes számban — az uradalmakban részes munkálatokkal megszerzi magának és családjának évi szükségletét és nem is kívánnak földet. Másik része azonban már azokból áll, akik a nagybirtokok folytonos ledarabolása következtében nem tudnak elhelyezkedni, mert a kisebb birtokok is csak nagyon jó termésű esztendőkben alkalmaznak közülük néhányat, hiszen gyenge termésüket maguk és családtagjaik is betakaríthatják, ezek pedig föld helyett munkár akarnak. Hazánkban 8—10 éves munkalehetőséget nyújtana a Duna-Tisza csatorna kiépítése, mely egyszerre oldaná meg a mezőgazdasági munkanélküliség problémájának 80%-át és a telepítésre szánt összegeket itt jobban is lehetne kamatoztatni. Az adóprés csökkentésével a nagy birtokok foglalkoztathatnának több munkást és cselédet, de több iparost és okleveles gazdát is. Az alföldi fásítás, csatornázás stb., mind sok munkaalkalmat adna és szinte kikapcsolná a birtokpolitikai problémát. Rideg számokkal, pontos adatokkal bizonyítható be, hogy a hitbizomány, vagy a nagybirtok sokkal több embernek ad kenyeret, mintha azt a területet 15—20 holdas parcellákra felosztanák, mert itt figyelembe kell venni azt is, hogy a hubizományok 55%-a erdő, legelő, nádas, — ami csak itt hasznosítható — és így csak körülbelül a 45% szántót lehetne erre a célra felhasználni. Ha viszont a jövedelmezőséget hasonlítjuk össze, akkor a következő eredmények álljanak itt: 60 dunántúli kisgazda 1934-ben 28.85 khold átlagtermése mellett 1 holdra 54 pengőt ért el, 58 alföldi kisgazda 24.15 pengőt, mí kilenc északi dombosvidéki kisbirtokos 34.31 pengőt, mint mezőgazdasági jövedelmet, vagyis ennyi maradt az illető gazdáknak rendelkezésükre gazdaságaik hozamából. Ezt összehasonlítva az uradalmi cselédek átlagos évi 520 pengő jövedelmével, a Dunántúlon átlagosan 9.63 hold, az Alföldön 19.83 kh. és az északi vidéken 15.15 khold terület eredményez olyan összegű jövedelmet, mint egy uradalmi cseléd bérének önköltségi értéke. Mondjuk, hogy egy radikális telepítés során felparcellázzák a hitbizományokat és szétosztják családok között. Mi lesz azonban azzal a nagyszámú gazdatiszttel, tisztviselővel, iparossal, cseléddel és mezőgazdasági munkással, ezek családtagjaival, akiket ki kell dobni, szélnek ereszteni. Nem hinnők, hogy akadna kormányzat, amely ilyen felelősséget magára venne. Vagy mezőgazdasági szociálpolitikai elgondolásnak merné valaki azt nevezni, hogy nyugodt lelkiismerettel egzisztenciákat, családokat pusztítsunk ki azért, hogy másik családoknak jutassunk sovány kis kenyeret. Egy ilyen földosztás-e tehát az igazi demokrácia és szociális megoldás, vagy pedig tisztességes megélhetések feltételeinek előmozdítása? A nagybirtokok fennmaradásának kérdése a diplomás ifjúság egy részének problémája is, mert az évről évre úgy a gazdasági akadémiákról, mint a mi egyetemünkről kikerülő gazdatisztjeink egy részét ezek a birtokok tudják elhelyezni. Az az eszme, hogy több kis birtokos esetleg együttesen, mondjuk, valami szövetkezeti megoldással, alkalmazzon gazdatiszteket, már eleve megbukott, mert a mi kisbirtokosunk felfogása szerint apjától látott és tanult munkájába beleszólni nem enged s ha esetleg 10 gazda közül 5 mégis kívánná a közösen alkalmazott gazdatisztet, a másik 5 feltétlenül ennek ellentmondana. A lecsökkentett és- állományában visszafejlesztett nagybirtokok napról-napra kevesebb gazdatisztet alkalmazhatnak és így állástalan gazdatisztjeink száma csak rohamosan emelkedhet. Helytelen, hogy vannak, akik az amúgy is beteg mezőgazdaságunkban keresnek fúrni-faragni valót és csak egy földosztással vélik ebben az országban az összes nyomort megszüntetni, fjgy véljük, hogy a szociális kérdésnek sokkal tágabb és más területű értelmezését is megtalálhatnánk. Igaz, hogy a földosztás hangoztatása ma, úgy látszik, igen népszerű és a politikai érvényesülésre talán lehetőséget is ad, de a magyar mezőgazdaság megsegítésére mégsem hangulatrendezés kell, hanem a tények ismerete alapján átgondolt gyógyítás. A termelés olcsóbbá tétele, a belső fogyasztás emelése és a valódi munkaalkalmak teremtése hozna csak igazi segítést. Ezt tette Olaszország és ezt teszi Németország. Vámvédelmi politikánk reformálása, valutafelár-politikánk megváltoztatása, a még szükséges segítő eszközök. A falusi népet kiiskolázni, szövetkezeti mozgalomra nevelni, a nagy és kisbirtokot ú. n. „mezőgazdasági kartellbe" szervezni a spekulációs kereskedelemmel szemben, hogy ne ez, hanem a termelők diktálják terményeik árát, mely azonban sosem fogja átlépni a normális kalkulációs árat. Csakis ez segítene és terelné a fejlődést a helyes irányba, nempedig az erőszakos földbirtokpolitika. 57