Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1936 / 3-4. szám - Angol trónváltozás
Krónika Angol trónváltozás. V. György angol király elhányta az egész világot gyászbaborította, szédítően mutatkozott meg halálával az angol világbirodalom erkölcsi és minden vonatkozású hatalmi nagysága. Az elhunyt kifogástalan egyéniségén felül nagy nemzetének megbecsülése is kidomborodott az egész világ osztatlan részvéténél. Utóda, VIII. Edward, pedig még welsi hercegsége alatt férkőzött az egész világ közvéleményének a bizalmába, nem utolsó sorban ritka személyi kiválóságai révén. Az angol királytemetésből váratlanul nagy nemzetközi tanácskozás alakult, amelynek hatása nemsokára mutatkozni fog a diplomáciában. Mintha ezt az alkalmat ragadta volna meg az egész világ újra a különféle rendezetlen kérdések megoldására. Ami bennünket érdekelhet ebben a kérdésben, az kétségtelenül a Duna-medence rendezésének címén közismert probléma felvetődése az angol királytemetés után összejött diplomáciai tárgyalások során. Szinte láncszerűen kapcsolódott ez a londoni nagy tanácskozás ebben a vonatkozásban Ausztria vezető politikusai révén Prágával folytatott megbeszéléseibe, amikor is kétségtelenül a Habsburg-restaurációval összefüggő problémák kerültek előtérbe. Azóta már félreérthetetlenül megnyilatkozott az osztrák kormány hivatalos álláspontja, amikor kijelenti, hogy igenis a monarchikus államforma visszaállításán munkálkodik, ennek készíti elő a talajt a belpolitikában. Tehát a belpolitikai célkitűzések nyílt bevallása után, kétségtelenül ezt szolgálják a külpolitikai tárgyalásai is. Most függetlenül attól, hogy „időszerű-e" jelenleg vagy nem a Habsburg-restauráció az osztrákok véleménye szempontjából, a prognózis azt mutatja, hogy Schuschnigg szívós külpolitikai tárgyalásai — több, mint egy éve — a legfőbb akadályokat elhárította és Prága sem ellenzi már. Amit etekintetben hallunk a kisantant részéről, az csak a szemérmes, szemlesütö tiltakozás, de mögötte kiérzik a beleegyezés. Az angol külpolitikai vonalvezetés is tisztán mutatja a monarchikus restaurációkban rejlő célkitűzéseket, kezdve a görögországin és folytatva az osztrákon. Mert tagadhatatlan, hogy Schuschnigg-nak a ma VlII-ik Edward néven trónralépett angol király még welsi herceg korában volt segítségére a restauráció előkészítésében, ezt célozta múltévben tett kétszeri wien—budapesti utazása is. De mi van nálunk? Hiszen egy esetleg Ausztriában beálló restauráció a mi belügyeinkre sem maradna hatástalan, eltekintve a legitimista áramlat megerősödésétől, de feltétlenül igen nagy hatást fejtene ki abból a szempontból, hogy politikusaink nagy része revidiálja felfogását ebben a kérdésben. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a st.-germaini békén eszközölt bármilyen változtatás, mint amilyen lenne ebben az esetben az osztrák Habsburgok detronizálására becikkely ezett törvény hatályonkívüli helyezése, prejudikálna a magyar detronizációs törvény megszüntetésére is. Gazdaságilag valóban egyetlen kivezető út a régi keretek visszaállítása, pláne, ha az olyan alátámasztással történne, mint egyes hírekből értesülhettünk, vagyis az angol piac fenhatósága alatt, ez sorsdöntő lenne, különösen az utódállamok — beleértve Csonkamagyarországot is — mezőgazdasági problémáinak a megoldására, mely utóbbi pont az egyetlen akadály ma még a Duna-medence gazdasági hegemóniájának a „restaurálásá"-ra. Eme problémák mellett szinte eltörpülnek a közjogiak, hiszen a gazdasági káoszból való kivezető út jelöli meg végeredményben a volt osztrák-magyar monarchia helyén élő államok egymáshoz való külpolitikai helyes viszonyát. Úgylátszik, hogy az autárchikus irányzat — amely természetesen csak fokozta a külpolitikai meg nem értést — megbukott és megindult ennek reakciójaként az egyetlen gyógyulási folyamat: a teljes összemüködés a világháború előtti gazdasági status quoja szerint, ha kell, akár monarchikus államformával fűszerezve. Ügy látszik, hogy az angol trónváltozás ennek a folyamatnak egyik fontos mérföldköve lesz... Ne általánosítsunk! Soha ilyen töméntelen bizonyítékot nem tudtunk előrántani annak a tételnek az igazolására, hogy nem szabad általánosítani, mint az utóbbi hetek gazdasági, politikai és közéleti forgatagából. Mert bárhova is nyulunk példáért, mindenütt klasszikusan világlik elénk ez a jelszó, hogy: „Ne általánosítsunk!" Bárha minden közéleti férfiú megértené ezt a jelszót és be is tartaná következtetéseinek a levonásánál, mert valóban, hova jutnánk, ha egy-egy — nem is mindig elszigetelt jelenségből és esetből kifolyólag — félreérthetetlen általánosítás eszközölnénk és szűrnénk le ítéletet. Mert — csak így gyorsan példákat előrántva — hova jutnánk, ha a székesfehérvári, miskolci és szolnoki városi panamákkal kapcsolatosan azt a következtetést vonnánk le, hogy minden város vezetésében valami hiba van, hogy az autonómiák ennekfolytán nem tudják hivatásukat betölteni és így azok eltörlendök. Hiszen már Széchenyi István az 1833-ban megjelent „Stádiumban" leszögezte a megyei házipénztár sikkasztásaival szemben (hát akkor is volt már?!), ahol a jobbágyoktól beszedett pénzeket a megyei tisztviselők ellenőrzés híjján „elkezelték", hogy nem az autonómiában van a hiba, hanem abban, hogy kiket választanak meg tisztviselőknek. Arra kell vigyázni. Vagy továbbmenve —- a MABI gyógyszerhistóriából következtetve — azt mondaná valaki, hogy ime, ez a mai divatos kollektív gyógykezelés bukása és mégiscsak visszakellene térni a régi szabadorvos és szabadgyógyszertár választáshoz, legfeljebb az arraszorulóknak segélyt adnánk. Mert kétségtelen, ezt nem lehet azzal elkenni, hogy nem kérdezték meg a Közegészségügyi Intézetet, hogy van-e a tablettában kodein, tehát arra nem is adhat választ. Tudjuk, azért nem adott erre választ, mert nem volt benne kodein, miután minden laikus tudhatja, hogy egy vegyelemzés pontosan kimutat mindent a felbontott anyagnál. Nemcsak az alkaloidák pontos tartalmi arányszámát nemek szerint, hanem a kötőanyagokét is, tehát ne toljuk itt a hibát olyan kitűnő intézményre, mint amilyen az Országos Közegészségi Intézet vegyvizsgáló laboratóriuma. Sajnos, de még ez a gyönyörű intézmény sem tud ott alkaloidákat felfedezni, ahol csak porcukor és bizonyos kötőanyag van jelen. De nem is ez a hiba. Hanem az, hogy a bűnöst még mindig nem tudjuk, mert hogy bűnös visszaélés történt valahol, az kétségtelennek látszik az eddigiekből is. Tehát nem elkenni, hanem büntetni kell! Éppenígy igazságtalan olyan általánosítást tenni, mint tett a képviselőházban egyik fiatal honatya a hitbizományi javaslatnál az arisztokráciára nézve. Mert az valóban egyéni és különböző, hogy melyik arisztokrata miként használja fel vagyonát, a saját élvezetére csupán, vagy pedig a köz javára. Ha vannak is, vagy voltak is olyan hitbizománytulajdonosok, akik egész jövedelmüket a mindennapi póker-, vagy bridzs-parti megszerzésére áldozták a bécsi Jockey-klubban, voltak és lesznek még magyar arisztokraták, akik a hitbizomány birtokában a mindennapi szobrot szerezték meg maguknak évi jövedelmük feláldozásával a köz javára. Ezért nem szabad általánosítasz