Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 1-2. szám - Vass József a fogtechnikuskérdésről

képen ez az 52. §. összeütközésben van az ipartörvénnyel s igen könnyen megtörténhetik az, hogy akadnak majd bíróságok, amelyek az ipartörvényre való hivatkozással felmentő ítéletet fognak hozni ilyen esetben. Bélái Béla: ... Az orvosi rendtartásról szóló törvényjavaslat speciális orvosi vonatkozásait az orvos-törvényhozó tagok kellően megvilágították. Ezek a hozzászólások azt mutatják, hogy ez a törvényjavaslat e tekintetben is kifogástalan. Szeretnék ezzel kapcsolatban reflektálni azokra az egyre sűrűbben megnyilatkozó állásfoglalásokra, amelyek a fogtechnikusok kérdésével kapcsolatban a törvényjavaslat hibájául rójják fel ezt az intézkedést. Kétségtelen, hogy ez az intézkedés fájdalmas és anyagilag erősen érinti a fogtechnikusok táborát, azonban ugyanekkor méltóztassék arra gondolni, hogy 2400 diplomás fogorvos is működik s a fogorvosok hivatása elösorban az, hogy mindazt, amit a fogtechnikusok a szájban való működéssel kapcsolatban kérnek és követelnek, azt orvosok végezzék. Befejezés Amiért ezt a kérdést ebben a külön számban tárgyaltuk, annak oka elsősorban is az a meggyőződésünk, hogy az ilyen rendezetlen, szabályozatlan probléma nem lehet évtizedeken keresztül állandóan visszatérő témája sem a társadalomnak, sem pedig a törvényhozásnak. S amiként megvagyunk széntől győződve arról, hogy ezt a kérdést hatalmi szóval rendezni nem lehet, s miként az orvoskamarai törvénybe jelvett 52-ik §. csak jelkavarta az utóbbi évtizedben tolerált felemás helyzetei, úgy egész bizonyosan ennek a paragrafusnak a végrehajtása esetén olyan szimptomák jognak jelentkezni, amelyek semmikép sem szolgálhatják a konszolidáció ügyét. Ezért józan ész azt diktálja, hogy le kell ülni a fehér asztalhoz és félretéve minden egyoldalú társadalmi, vagy vélt tudósi felfogást, ezt a kérdést feltétlenül nyugvópontra kell juttatni, mert — hivatkozva a már idézett professzor-fogorvos 35 év előtti preciz meghatározására — „ha egy abusus évezredeken keresztül vonul a történelmen, akkor nem a változó egyénekben szabad keresnünk az okokat, hanem magából a dolog lényegéből kell azt kimagyaráznunk" — egész bizonyos, hogy ebben a problémában sem a változó egyénekben van a hiba, hanem a dolgok lényegében. Miután áttanulmányoztuk ennek a kérdés-komplexumnak az egész lényegét, szétboncoltuk, csoportosítottuk az életnek legjobban megfelelő magyarázatok szerint, azt a következtetést vontuk le belőle, hogy ez nem maradhat törvényes szabályozás nélkül, valamint ennek törvényes szabályozása csakis a szerzett jogok tiszteletben tartása lehet, mindenkor azzal a megszorítással, amely megszorítást — pl. az esetben — a közegészségügyi szabályok írnak elő, vagyis megfelelő képzettség tanúságtétele után. Errevonatkozólag az utódállamok hasonló szabályozásai szolgálhatnak a legtermészetesebb például. Hiszen nagy egészében pl. a magánjog még a régi politikai határokon belül osztatlan és egységes jogterületet alkot, ne bontsuk meg ezt a láthatatlan szellemi kapcsolatot, semmiféle jogi szabályozással, mert amiként egykor ugyancsak a darabokra szaggatott országrészekben a Tripartitum a „populus Vérbőczianus"-t összefogta, úgy igen helyes volna, ha egy jogi szabályozás, amely végeredményben is fontos tényezője a lelki és gondolkozásbeli egységnek, határokon innen és határokon túl, sem bontaná meg elszakított véreinkkel ezt a láthatatlan lelki kapcsolatot. Mert ezeket az összekötő szálakat nem elszakítani, hanem erősíteni kell még a jogi szabályozások területein belül is. Teljesen lehetetlen ma már az 191 l-es szabályozásról beszélni, arra építeni, azt erősíteni büntetőszankciókkal. Mert attól eltekintve, hogy ez a rendelkezés nem volt törvényes szabályozás, hanem csak egy átmeneti megoldási kísérlet, az akkori ismeretek és szükségletek szerint, ma — huszonöt év után erről beszélni, erre hivatkozni anakronizmus. Miként anakronizmusnak tartjuk ma már perbeszállni azért, ha valaki 1911-ben százezer koronát helyezett el bankban és ma jelentkeznék érte, tehát közbén mégis csak történt valamelyes változás, jogi abszurditásnak tartjuk az 191 l-es belügyminiszteri rendeletnek egy 1936. évi törvénnyel való szankcionálását. Az igazságnak helyet kell engedni mindenben és mindenek felett, mert: „justitia regnorum fundamentum!" ... Amikor a belügyminiszter úr az orvoskamarai törvényjavaslat letárgyalása után a képviselőházban reflektált az összes elhangzott felszólalásokra és a fogtechnikus kérdésben elhárított magától minden engedékenységet, mondván, hogy „a magasabb képzettség mellé áll" — akkor arról tett tanúbizonyságot, hogy ebben a kérdésben őt nem jól informálták. Sajnálattal kell leszögeznünk azt a nem vitatható tényt, hogy a mai magyar orvsoképzés a fogászatban nem jelentheti a magasabb képzettséget. Mert az a hathónapos stomatológiai kurzus, amelyeit minden kötelező vizsga letétele nélkül végeznek el az orvosaink, hogy mint fogorvosok, szakorvosok működhessenek, egyáltalán nem jelenti a fogtechnikusokkal szemben a magasabb képzettséget, sőt ellenkezőleg. Még az általános orvostudományi diploma sem elegendő, sőt még ez a hathónapos kurzus sem a fogászatban a magasabb képzettséghez. Ha a belügyminiszter úr a valóban magasabb képzettség mellé akar állani, akkor haladéktalanul lépjen érintkezésbe a kultuszminiszter úrral és állítsák fel az osztrák mintára nálunk is a négy szemeszterből álló külön fogorvosképző egyetemi tanszéket, kötelező szigorlatokkal és vizsgákkal. Egyben honosítsák meg német és amerikai mintára a fogászok, „dentisták" rendjét nálunk is. Mert csak ez a két formának az életbeléptetése fedi azt, amit a „magasabb képzettség" jelent a fogászatban, csakis e kettőnek a meghonosítása fejlesztheti nálunk is oly magas fokra a fogászati kultúrát, mint külföldön és egyben csakis ez szolgálhatja az igazi közegészségügyet. Sajnálatos körülmény, hogy a belügyminiszter úr, aki valóban eddigi működése alatt is sok tanújelét adta, hogy szívén viseli a közegészségügy és a szociálpolitika nehéz problémáit, ebben a kérdésben minden kritika nélkül magáévá tette olyan faktorok elvi álláspontját, akik ebben a kérdésben csak elfogultak lehetnek. Amíg kizárólag a mai elv érvényesül hivatalos helyeken is, addig nyugvópontra nem kerülhet ez a kérdés. Pedig már ideje lenne, hiszen közel hatvan éve, hogy folyik ez az áldatlan harc... 32