Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 11-12. szám - Frázisok

úgy minősül, mint a francia forradalom nagy frázis tétele, beszélnünk kell a demokráciáról is. A demokráciának alaptétele logikailag és etikailag kétségtelenül meggyőző erejű igazságot jelent. Igazságos, hogy a nép önmagát kormányozza és a kormányzatra nézve az akarat megnyilvánulás a többség meggyőződésének és intencióinak feleljen meg. De azért tudjuk azt, hogy a demokrácia, bármily formában is nyilatkozzék meg, nem jelenti a népnek teljes és tényleges önrendelkezési jogát és a demokratikus népakarat nyilvánítás nem jelenti mindig a belső meggyőződést, a vélt meggyőződés pedig nem felel meg szükségszerűen a politikai vonalvezetés optimumának. A demokrácia gondolatát a görög politikai élet termelte ki. A görög városoknak, a poliseknek politikai élete a legszélsőbb demokrácia és a legszélsőbb tyrannis és olygarchia küzdelmeitől terhes. A görög filozófusoknak a modern filozófia atyamesterének legnagyobbjai majdnem kivétel nélkül demokrácia ellenesek, ami nem utolsósorban arra vezethető vissza, hogy a görög állami életben a demokráciát az agorán, a piacon megjelent egész népnek rögtöni szavazatával történt azonnali döntése jelentette, ami a felzaklatott indulatok sokszor oktalan és súlyosan igazságtalan megnyilatkozásával volt egyenlő. Mindannyian emlékszünk az Ember tragédiájának mesterien megírt Miltiades jelenetére, amely a maga minden igazságot elsöprő fékevesztett szenvedélyességében nagyszerű képét adja a rendszer eszeveszettségének. Pláto Szókratész szájába adja a demkoráciának — amely a maga szempontjából nem minden ok nélkül itatta ki vele a méregpoharat — következő kritikáját: Nem hamis babona-e az, hogv a többség a legbölcsebb megoldást találja meg? Nem lehet-e sokkal inkább megállapítani azt, hogy a nép, ha tömegekben jelenik meg, ostobább, erőszakosabb és kegyetlenebb, mint az egyesek külön-külön? Nem gyalázatos-e az, hogy szónokok vezetik a népet, akik egy olyan szóáradat alatt tartják, amely nem szűnik meg, épúgy, mint egy ércedény, ha megütik, addig hangzik, amíg csak a kéz rátételével a hangot meg nem szüntetjük? Lehetséges-e egy társadalmi élet megmentése máskép, mintha annak vezetése a legbölcsebb tagjaira bizatik? De Pláto maga is, akitől egészen egyenes út vezet Nietzscheig, politikájában ugyanezt a felfogást képviseli. Tehát a görög várospolitikai élet szellemi tükreként már fel van állítva a nagy elvi kérdés, amely ma a nemzetek vezetésének legégetőbb vitaproblémája: diktatúra vagy demokrácia. Már itt szembeállíttatik az egyik frázis a másikkal, a demokrácia frázisa a legbölcsebbek kormányzásának frázisával és a kettőnek aranymérlegre tételével keresnünk kell, hogy melyiknek igazságtartalma nagyobb. És így a nemzetek, sőt az egész emberiség életérdeke szempontjából, melyik képviseli azt az utat, amelyen haladni kell? Mielőtt a problémát felállítjuk, le kell szögeznünk, hogy a demokráciát a szembeállításnál most már nem a görög piaci értelemben kell vizsgálat tárgyává tenni, hanem modern megnyilatkozási formájában, a parlamentárizmusban, amely az egyenlő, titkos és általános választójogon nyugszik és abban az alkotmányos életben, amely Angliából indult ki hódító útjára és amely a törvényhozó, a végrehajtó és bírói hatalom egymástól való éles elválasztásában csúcsosodik ki. Ez a parlamentarizmus egy tisztító szűrön bocsátja keresztül az úgynevezett népakaratnak rögtöni indulatoktól fűtött, át nem gondolt és rendszertelen megnyilatkozását, ameíy ellen a görög filozófia a maga egész fegyverzetével fordult. Mit jelent a demokrácia értékes és jóhiszemű frázisával szembeállított, gyökereiben a görög filozófiába visszanyúló másik frázis, hogy az országok vezetése nem a népakaratnak, hanem az ország legbölcsebb embereinek adandó át. Itt jutunk el a frázis másik fajtájához, amelynek szintén megvan a maga igazságmagva. Az igazságmag az, hogy ideális megoldást jelentene, ha a nemzetek kormányzását a demokrácia hibáinak megszüntetésével a legarravalóbb emberek intézhetnék. Ennek az igazságtételnek „kikerekítése", kiszélesítése és meghamisítása az egészen eltörpülő igazsággal szemben oly óriási, hogy közelebbi vizsgálat alapján ez a kis igazság teljesen értéktelenné és elméletivé válik. Mert vájjon ki határozza meg, hogy ki vagy kik az ország legbölcsebb emberei? Ha ezt a népakarat dönti el, az a népakarat, amellyel szemben mint jobb megoldás, sőt mint megváltás, a bölcsek kormányzata kerestetik, akkor itt egy olyan logikai törés van, amelynek alapján az egész frázisnak össze kell omlania. Ha a népakarat oktalansága, megbízhatatlansága, indulattól fűtött volta és szájas vezetők által való irányítottsága folytán nem alkalmas az ország ügyeinek vitelére, hogyan lehetne alkalmas egy sokkal súlyosabb feladat vállalására, arra, hogy az ország legbölcsebb embereit, mint korlátlan hatalmú diktátorokat hiba és tévedés nélkül ki tudja választani? Ha pedig ez a szelekció nem a nép többségi akarata útján történik, hanem akár egy erőszakos és talán felfegyverzett kisebbség, akár a történelmi fejlődés során véletlen körülmények összjátékának következménye, lehetséges, hogy ez a kiválasztás talán a legnagyobb relatív energiát, a legbrutálisabb törtetést állítja vezetöhelyre, de a megoldás ezen módja a világon semmi alátámasztást nem nyújt arra nézve, hogy a vezetést ilyeténkép elnyert ember vagy emberek véletlenül az ország legbölcsebbjei is legyenek. És azután kinek a kezébe tétessék le az ítélkezés afölött, hogy milyen legyen a bölcseség, amely az ország vezetésére és irányítására a legalkalmasabb? Kant és Spinoza a maguk korának mindenesetre a legélesebb elméjű gondolkodói voltak. Olyan mély gondolatok megalkotói, amelyek az emberi értelem kialakításában mérföldköveket jelentenek. Még sem hiszem, hogy akár egyik, akár másik egy ország kormányzatára a legalkalmasabb férfiú lett volna. Einstein matematikája az eddigi emberi tudást kifordította sarkaiból és egy olyan új természettudásnak és matematikának alapját fektette le, amelyet véges agyvelőnkkel még kontúrjaiban is nehéz követni. Nem hiszem, hogy azért bárki hajlandó volna éppen Einstein kormányzatára bízni egy ország sorsát. Az országlás mestersége, — hogy egy régi rossz magyar kifejezést használjak, — nem egy a helytől és időtől független bölcseség vagy tudomány, hanem ellenkezőleg mindenkori helybeli és időbeli adottságok optimális kihasználásnak művészete. A legmegfelelőbb ember kiválasztása tehát egy olyan feladat, amely még sokkal súlyosabb, mint az országnak a kormányzata. Mindez a diktatúra és demokrácia összehasonlításának elméleti része. És már ebben az elméleti részben a diktatúra gondolata a szelekció, a kiválasztás kérdésében végzetesen megbukik a demokráciával szemben. Ha most azonban inkább gyakorlatilag vizsgáljuk a kérdést, megint csak arra az eredményre kell jutnunk, hogy nincs olyan diktatúra, amely józanul egy ország vezetése szempontjából elfogadható volna a demokráciával 108 I