Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 9-10. szám - Tisza István politikája - mai szemmel

Lehet minden cselekedetet ügyes fordulatú indokolásokkal menteni, így az alkotmánysérelemnek számító házszabály megsértéseket, vagy szabálytalan erőszakos megszavaztatásokat 'kijelenthetjük ma helyesnek azzal az indokolással, hogy hát az ellenzék hangos érvényesülési óéiból, visszaélve az obstrukció egészségtelen eszközével, megakadályozta az alkotó munkát, a szabályos élettovábbvitelt, amelyre az országnak annakidején múlhatatlanul szüksége volt. Rendben van. Ezt el kell (ismernünk. Vagyis az obstrukció, a „minoritás violenciája" felháborító és indokolatlan, amikor egy nemzet sorskérdéseiröl van szó, sőt egyenesen bün. Ez igaz. De csak addig igaz, amíg egy parlamenti minoritás mellett nem áll a nemzet többsége, amikor ez a csúnya parlamenti fegyver akkor használtatik fel, amikor egy nemzet közvéleményének a többsége ellen szól. Márpedig ez elképzelhetetlen, mert hiszen a felháborodott -közvélemény söpörné el ezt a erőszakoskodó kisebbséget, nem szólva arról, hogy erre a hálátlan szerepre politikus nem is vállalkozik. Amíg ez az erőszakoskodó kisebbség —ha csak üres, megvalósíthatatlan jelszavakban is? — egy nemzet vagyait, eszményeit hirdeti obstrukciójának közepette, addig azt eltiporni nem lehet és nem is szabad. Mert mik voltak ezek a jelszavak? Önálló vámterület, magyar vezényszó, önálló külképviselet, önálló magyar nemzeti bank. Hiszen Szilágyi Dezső, a nagy jogász, sem tartotta összeférhetetlennek 'az 1867:XII. törvénv alapelveivel iazt, hogy a magyar katona és a magyar diplomácia a piros-fehér-zöld színekben jelentkezzék a külföld előtt, ép a paritás elve alapján. Tudjuk, érezzük, hogv jelenleg, amikor teljes nemzeti függetlenségünket éljük még ebben az igazságtalan, fájdalmas trianoni megcsonkítottságunkban is, nem nagyon merne valaki hangoztatni mást, mint amit az akkori ellenzékiek hangoztattak, ma elképzelhetetlen lenne, hogy kormányon lehessen olyan ember, aki ebből csak egy 'hajszálnyit is elvehessen, még a legtitizmus jelszava alatt sem. Tudjuk, ez ma nagy előnyt jelent az 1920 előtti idők bírálatába azonban Tisza István és híveinek háború előtti ezt a politikáját nem ezzel a mai szemmel akarjuk megvizsgálni és boncolni, hanem egészen 'más néző pontból. III. Azt senki sem vitathatja el, hogyha a régi monarchia testébe illesztett nemzetiségek problémáit vizsgáljuk meg, akkor első pillanatban is tisztában lehetünk azzal az alapvető igazsággal, hogy teljesen különböző két képletet jelentett a magyar szent korona és az osztrák Habsburg dinasztia nemzetiségi problémája. E különbözőség adja meg aztán mindannak a sok-sok bajnak a kútforrását is, ami ebből a problémából úgy Ausztriára, mint reánk a történelem folyamán háramlóit. Ennek megérthetéséhez és szemléltetéséhez előbb pár példát kell idéznünk két nagy politikus és államférfi megállapításaiból. Először hivatkozunk Bismarck-ra, aki" 1864-ben a következőket mondotta Schönbrunnban, mint német követ az osztrák külügyminiszternek, Rechberg grófnak: „Szembeszökő tény, hogy az osztrák monarchia kevéssé német. Tehát Önök sokkal helyesebben járnának el, ha valódi erejükre támaszkodnának, vagyis Németországra. Ami német, az előbb-utóbb vissza fog térni Németországhoz. Nem nehezebb Bécset Berlinből kormányozni, mint Pestet Bécsből. Sőt még könnyebb lenne!" E'hez tudni kell, hagy a vaskancellár már akkor javában dolgozott a nagy német birodalom összekovácsolásán és ennek egyik akadálya a Habsburg-dinasztia volt, mert pár évvel előbb ők is a német szupremáciát akarták jogaruk alá hajtani, Szászországot, Württemberget stb. Sőt ennek a versengésnek lett a következménye 1866-ban Königgratz, ahol Bismarck végleg elérte célját: a kis Ausztriát izolálta és szinte kényszerítette arra, hogy szintén csatlakozzon a nagy német egységhez, vagy sokféle számszerűleg a többséget jelentő nemzetiségű tartományainak legyen kiszolgáltatva. (Cseh, lengyel, magyar, horvát, olasz stb.) íme, tehát a mai híres „Anschluss-probléma" nem is olyan mai keletű. A másik idézetünk pedig a következő. Amikor a súlyos königgratzi vereség után a Habsburg-dinasztia miniszterei jónak látták az „örökös tartományok" között erőt gyűjteni és az akkor már fejlődőben volt magyar kiegyezést végül is tető alá hozni, Beust gróf Pestre jött Deák Ferenccel személyesen tárgyalni. Beust kijelentette Deáknak, 1866. december 20-iki tárgyalása alkalmával, hogy az uralkodó ház hajlandó bizonyos engedményekre, azonban bizonyos garanciákra lenne szükség. Erre válaszolta Deák Ferenc, a nagy „Advokat" a következőket: — „Micsoda garanciákat? Talán garanciákat arra, hogy nem fogunk elszakadni? A magyar országgyűlés valamennyi pártja elutasítja az elszakadásnak még a gondolatát is, míg odaát a tartománygyűléseken és az újságokban nyíltan tárgyalják az örökös tartományok elszakadásának az eshetőségeit. Az utóbbi idők eseményei után tulajdonképen nekünk kellene biztosítékot követelnünk ama tartományoktól, hogy nem fognak elszakadni!" Deák Ferenc tisztán látott, s nem hiába utasított el magától minden politikai szereplést a kiegyezés létrejötte után. Szabad kezet akart magának biztosítani, tiszta ítéletet az osztrák nemzetiségi politika felé, nem akarta magát lekötni, mint a király minisztere. Neki már vOlt tapasztalata 1848-ból, mint igazságügyminiszter. Amikor Batthyány Lajossal együtt ment Bécsbe tiltakozni Latour gróf hadügyminiszternél a horvát betörés ellen. Ekkor mondotta nekik Latour gróf: „Szüntessék meg az 1848-iki törvényeket (akkor még csak haí hónaposak voltak ezek!) és mi visszaparancsoljuk a horvát inváziót!" Ez az osztrák Habsburg-dinasztia minisztereinek a politikai szisztémája volt mindig: divide et impera. Ezt ismerte jól Deák Ferenc. A magyar szent koronának egészen más volt a nemzetiségi problémája, mint az osztrák császári koronának. Mert amíg a magyaroknak csak a horvát kérdés és jelentéktelen mértékben az erdélyi oláhság problémája lett volna rendezendő, hiszen a tótság, vagy a délvidéki szerbek kérdése sohsem volt súlyos, addig a kis Ausztriának óriási súllyal nehezedtek vállaira a számban is nagyobb csehek, lengyelek, olaszok és — a magyarok nemzetiségi problémái. IV. Nem hiába tárgyaljuk Tisza István politikájának bírálatánál a nemzetiségi kérdést. Mert ez az egyetlen probléma volt az ő kormányzása alatt is, ahol engedett felfogásából és közvetlenül a háború kitörése előtti időkben ült le tárgyalni a horvátokkal és románokkal é;~ igyekezett részükre bizonyos engedményeket biztosítani. Sajnos, már késő volt. Késő volt azért, mert előbbi politikai vonalvezetésében elzárkózott olyan reformoktól, amelyek szinte önmaguktól és természetes úton csökkentették volna ennek a kérdésnek a súlyosságát, mint amilyen lett volna a választójogi és földbirtokreform. Sem a választói jog kiterjesztéséről, sem pedig a földbirtokpolitikáról hallani sem akart soha Tisza István. Mintahogy teljes erejével védte az uralkodóház érdekeit a magyar nemzeti kérdésekben és ellene volt annak, hogy 98