Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 9-10. szám - Az újságíró és a kor

legelső és leghíresebb régi nagy világmárkákkal nemcsak felveszi a versenyt, hanem sokban messze felülmúlja azokat hírszolgálatának valósága, megbízhatósága által, minden veszedelmes idegen hatástól való mentessége pedig egyenesen példaadó. Ennél az intézménynél a magyar újságírók egész hatalmas tábora dolgozik, akik nemcsak értik a mesterségüket, hanem csak annak élve, a modern, müveit, nagy látókörű, megbízható és komoly újságírónak a mintaképei. Nem szabad elfelejteni, hogy ma már ismét 265 millió évi példányszámban jelemnek meg a magyar napilapok s hogy az utolsó évek alatt, dacára a rossz gazdasági helyzetnek, a magyar sajtó évi példányszáma 80 millióval erősen felszökött. Hiszen például csak az Uj Nemzedék 32—34 milliót jelent ebből az emelkedésből a maga napi minimálisan 130.000 példányszámával. Közbevetőleg: ezektől a millióktól azért még nem, lehetünk elragadtatva. A 3 és félmilliós Dánia több, mint 700 millió ujságpéJdányt fogyaszt évente, míg az egész magyar napisajtó naponként alig éri el a 880.000 példányt. Ez azonban éppen azt mutatja, hogy az újságolvasó közönség nálunk elsősorban az értelmiség, a kereskedelmi és ipari középosztály. Az újságíró emberről próbálok néhány vonással, így hirtelenében, képet festeni, őszintén, kímélet nélkül, igazságosan, ahogy ez újságíróhoz illik. A sajtó nagy problémáiról, közélethez való viszonyáról ezúttal nem kívánok beszélni. A műhelybe akarom az olvasókat elvezetni, ahol a mi életünk és munkánk folyik és szeretném, ha valami csodás röntgenkészüléken át megláthatnák az elevenen dobogó ujságírószivet, megláthatnák azt a lelket, amely nemcsak önmagát, hanem az egész közgondolkozást formálja. Azt szeretném, ha sikerülne meg_ magyaráznom, hogy az ujságíróember, akit általában senki sem szeret, akitől általában mindenki fél, akire annyian haragusznak és annyian gondolnak kellemetlen emlékekkel vissza, becsületes, tiszta szándékú közszolga, aki két dologban mindenesetre példaadó lehet: az egyik a magánélettel szemben való igénytelensége, a másik a közélettel szemben való odaadása. Természetesen én itt most az igazi, az ideális újságíróról akarok beszélni, de nem fogok kitérni az alól a kötelesség elöl sem, hogy hibáinkról ne beszéljek, még kevésbbé, hogy elmondjam azt, ami a bögyükben van az újságíróknak azokról, akik ez,t a szép és nagy hivatást gyarlóságukkal, hitványságukkal kompromittálják. Mindennekelőtt kezdjük talán a fogalmi meghatározásokkal. Hát kicsoda újságíró? Ezen a kérdésen hosszú évek óta rágódunk mi magunk újságírók, nemcsak azért, mert az újságírók testületi életében ez a kérdés minduntalan felmerül, hanem azért is, mert egy régóta megoldatlan kérdés s nekünk újságíróknak végre az is feladatunk, hogy a megoldatlan kérdésekkel foglalkozzunk. Négy egyetem sem avathat valakit újságíróvá, de egyetlen cikk azzá tehet. A költő születik, az újságíró lesz. A leghelyesebb talán mégis az a meghatározás, amelyet éppen az újságíró testületekben általánosan és hallgatólagosan elfogadnak: újságíró az, akit mi annak tartunk. Akit mi tartunk annak, természetesen és nem feltétlenül az, aki esetleg annak szerepel, annak mondja magát. Sőt még az sem, aki tényleg gyakran ír újságokba. Vannak derék, tiszteletreméltó urak, aki mögött már újságokban megjelent cikkek százai állanak, és soha újságíró még csak véletlenül sem fogja újságírónak nevezni őket és vannak néha lapokon kívül élő, sőt néha évekre visszavonuló egyéniségek, akiket mindig magunkénak fogunk vallani. A kor foglalatjai és rövid krónikái. Milyen ember az igazi újságíró? Ha egy szóval akarnék felelni, azt mondanám: lelkes ember. Ez pediiig azt jelenti, hogy van hite és van meggyőződése, ismerni akarja azt, amit nem ismer és meg akarja ismertetni a világgal, amit megismert, mindenről meg akar győződni és mindenkit meg akar győzni, nem ijed meg sem a rossztól, sem a rútttól, sem az embertelentől, mert azért lelkesedik és azért verekszik, ami jó, ami szép és ami emberi. Az újságíró az igazságos és tárgyilagos krónikás szerepét játszhatja, de lehet egy szent elfogultság harcos pártembere is, elzárhatja magát az emberek és az összeköttetések elől, vagy kiépítheti magának az ismeretségek és pajtásságok minden hírszolgálati szervnél tökéletesebb pletykahálózatát. Csak egyet nem tehet, nem léphet ki a saját korából, abból a korból, amelyben élünk, amelynek küzködő és szenvedő alanyai vagyunk, amelynek gyors tempóját át kell vennie, amelynek fordulataiban és válságaiban ott kell lennie, amelynek korszellemével szemben nem veheti fel a közömbösség hideg álarcát. Az újságírónak a korban dolgozni, küzdeni, verekedni kell, vagy mint útcsinálónak a rohanó korszellem előtt, vagy mint fékezőnek, gátépítőnek a korszellemmel szemben. De el nem szigetelheti magát az újságíró, elefántcsonttoronyba nem bújhat a kor problémái elől. Nem közömbösítheti magát a kor vajúdó szenvedéseivel szemben, nem kötözheti magát a viharban száguldó hajó árbocához, mind Odisseus és nem tehet viaszt a fülébe, hogy ne hallja meg a százezrek jajgatását; de inem teheti fel a hűvös Justitia kendőjét sem a szemére, mert az újságíró nem játszhatik szembekötősdit a korral és a korban, hanem éppen ellenkezőleg az ő szeme kell, hogy a legjobban lásson, hiszen százezreknek és millióknak ad mindennap a kezébe az újsággal egy fonalat, ami a mai labirintusból kivezethet, vagy mondjuk inkább egy hatalmas vassodronykötelet, amellyel a helyes irányba tudja kivontatni azokat, akiket ide-oda hánynak a hullámok s akiket elbontással, elmerüléssel fenyeget a vész. Korunk vezető gondolata a társadalmi igazságosság. Azoknak az utaknak a keresése, amelyek ehhez elvezetnek. Ma már nemcsak az individuális vágyak, hanem a kollektív -szükségletek is itt dörömbölnek a kapuban. Világszerte folyik e kérdés körül a nagy mérkőzés. Nagy egyéniségek, és kiépített hatalmas rendszerek keresik a régiek mellett ezeket az új utakat. Az újságíró menjen arra és vigyen arra, amerre a lelkiismerete, meggyőződése, felelősségérzete parancsolja. De kettőről nem feledkezhetik meg: hogy a nemzeti közösségből, amelyben él, nem léphet ki s ezt a sorsközösséget mindenütt neki kell vállalnia, neki kell példát mutatnia abban a fegyelmezettségben és abban a felelősségtudásban, amely nélkül ezekhez a problémákhoz még közelíteni sem szabad. A másik, hogy mindenütt és mindenkor, mint őrzőnek és védelmezőnek kell ott állania az igazi szabadság mellett. Amellett a szabadság mellett, amely minden illetéktelen és jogtalan befolyástól való függetlenségét jelenti az emberi léleknek és az emberi életnek. Annak a szabadságnak, amelyet mint szabad akaratot maga az Isten adott az emberiségnek, s amelyért küzdeni kell, hogy se földi hatalmasság meg ne szégyeníthesse, sem belső vagy külső erőszak azon ne tapodhasson. Mert ahogy igaz, hogy a legpuhább fehér kenyeret sem lehet jó lelkiismerettel enni, ha tudjuk, hogy más elől vesszük el, vagy ha úgy érezzük, hogy velünk egy nemzeti és társadalmi sorsközösségben élő embereket megrövidítünk, úgy igaz