Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 23-24. szám - A kereskedelmi törvényről

nanciális nehézségektől, amelyek már eleve életképtelenné tesznek minden új kisbirtokost — még azt az elvet sem ismerjük el a valóságban, amely azt mondja, hogy egy négyzetkilométernyi föld tud egy embert táplálni — azonban ezzel nem gondoskodunk a jövő nemzedékről, sőt talán azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy nem tudunk annyit földhöz juttatni, amennyi nincstelen család ma van az országban. Ezért minden mai birtokpolitikai reformot a régi recept felhasználásával csak félmegoldásnak tartunk, mert nem gondol az elkövetkező generációra. V A kereskedelmi törvényről Az utóbbi évek gazdavédelmi rendelkezései, előzőleg pedig a kényszeregyezségi rendelet igazolják azt a régi jogászi felfogást, hogy a kereskedelmi törvényünk megérett a revizióra. Az utóbbi évek kereskedelmi és ipari vállalkozásai pedig a részvényjog reformjának a szükségességét tolta előtérbe. Akik figyelemmel kísérték a magyar magánjog elmúlt évtizedeit (az új magánjogi kódex, amit még 1928-ban Zsitvay készített el, még ma sincs ikodifikálva) azok tisztán láthatják a K. T. óriási hibáit különösen a gazdaadóságokkal kapcsolatban. Itt idéznünk kell Nagy Ferencnek, a magyar jogászegyletben harminc évvel ezelőtt tartott előadására, amikor is a K. T. hibáira rámutatva a következőket mondotta: „ . . . Törvényhozásunk általában s a kereskedelmi törvény túlzott s a gazdasági térre egészen indokolatlanul átvitt liberálizmusnak hódol, amely lehetővé teszi, hogy a gyengébb társadalmi osztályok az erösebbek által kizsákmány oltassanak." Ez különösen a gazdatársadalomra vonatkozik, amikor is pl. a K. T. 264. §-a szerint, ha valamely ügylet csak az egyik fél részéről kereskedelmi ügylet, azért mégis mindakét fél részére a kereskedelmi törvény szabályai nyernek alkalmazást. Ennek súlyosságát, káros következményei csak akkor érthetők meg, ha figyelembe vesszük, hogy a kereskedelmi törvény 268. §-a szerint az együttes kötelezettségek mindig egyetemlegesek, hogy a kezesség készfizetői kezesség, hogy a kereskedelmi ügylet a 280. §-a szerint a nemkereskedő által sem támadható meg feléntúli sérelem miatt, hogy a 284. §. szerint a nemkereskedőtől is követelhető kikötés nélkül is kamat, hogy kereskedelmi zálogjog esetén a 305, 306. §§. szerint az adós meghallgatása nélkül, sőt még bírói közbenjárás nélkül is eladható a zálogtárgy. Mindezek a rendelkezések a kisgazdatársadalmat sújtották, mert pl. mit tudott arról a kisgazda, hogy a megrendelt gépet az átvételkor meg kell vizsgálni, s ha hiányos, vagy rossz gépet kapott az eladót azonnal értesíteni kell, vagy rendelkezésére bocsátani, de a szegény földmíves osztály nemi tudja ezt, nem tud leveilezni s így érthető az a nagy eladósodása, sokszor önhibáján kívül. Ezért természetes, hogy esetről-esetre hozott rendelkezésekkel kellett utólag megvédeni a K. T. káros következményeitől a gazdatársadalmat, s a most alkotott nagy átfogó rendelkezés után számtalan újabb rendelet kiadására kerül sor a végrehajtás miatt. Óriási munkát lehetett volna megspórolni, nagyrészben el lehetett volna kerülni a gazdatársadalomi felesleges eladósodását, ha már korábban sor kerülhetett volna a K. T. korszerű megreformálására. De ez még ma is csak a jövő kérdése. Az 1911. évi 112026/B. M.! Az orvoskamarai törvényjavaslattal hamar elkészülnek és eltekintve annak tulajdonképen az orvosokra vonatkozó érdemi részéről, nem mehetünk el szó nélkül, miként már a mult számunkban is kifejtettük, amellett a sérelem mellett, amely ezzel a javaslattal egy foglalkozási ágat sújt. Rettenetes igazságtalanságot látunk ebben, amit az élet amúgyis korrigálni fog, de az állami bürokrácia hibája az egész igazságtalanság. Nem szabad óvatos előkészítés mellett megtörténni annak, ami ebben a javaslatban elrejtve került törvényes rendelkezés alá, vagyis egy olyan belügyminiszteri rendeletet, amely magánviselte még a békeidők felületességét, minden kritika és kivizsgálás nélkül huszonnégy év után törvényesítenek. Az 1911. évi 112.026— B. M. rendeletről van szó, amely annakidején a fogászati ipart rendezte, úgyahogy. Jóllehet az 1900. évi 75.000. számú rendelet megállapította, hogy a fogtechnikusok működése nem orvosi működés, a fentidézett 1911. évi rendelet az iparigazolvány alapján szakvizsga letételével elzárta ezt a pályát, de nem szüntette meg az ipart. Sőt ez az ipar természetesen fejlődött is azóta. A törvényjavaslatot előkészítő szakminisztérium nem vette figyelembe az elmúlt huszonnégy év lefutását ebben a kérdésben, nem vette figyelembe az életet, hanem mereven ragaszkodva egy idejét multa rendelethez, azt most, huszonnégy év után törvényesítette. De nem vette figyelembe a többi kultúrállamok hasonló szabályozását sem, egyszóval semmit nem vett figyelembe, sem sírást, sem rimánkodást, hanem ragaszkodott elfogult, igazságtalan álláspontjához, nem számolva azzal sem, hogy élő exisztenciákon megy kérésztől. Mégcsak a társadalom egészségügyi érdekeit sem vette tekintetbe. Oly szerves hibát látunk ebben, amelyet épp igazságtalansága folytán napirenden fogunk tartani anivák rendezéséig, illetve az élet megkívánta korrigálásáig . . , 194