Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 23-24. szám - A szegény-ügy

november-decemberi inségakció fedezésére, miután az cddií:i keretek október végével teljesen kimerültek. Ebből a póthitelből akarják lebonyolítani az étkeztetést, ruháztatást és a 'karácsonyi segélyeket, valamint a hajléktalanok elhelyezésére szóló költségeket. Felmerül az a kérdés, hogy a mikor ilyen horribilis összegeket áldoz a főváros autonómiája a társadalmi nyomor enyhítésére, hiszen egy évi költségei sok-sok millióra rúgnak, hogy akkor talán mégis lehetne valami olyan megoldást találni, amely intézményesen, tehát nem alkalomszerűen, esetről-esetre, biztosítaná a főváros szegény ügyeinek a rendezését. Ha nem is vesszük alapul a pécsi, vagy az egri példát, ahol sikerült a koldus-kérdést megoldani, természetes sokkal kisebb számokkal, kevesebb lélekről van szó, mégis kell találni o'yan megoldást, amely ebből a több milliós keretből rm'gis csak megoldató lenne. Elsősorban is olyanra gondolunk, mint azt Ausztriában láthattuk, az ú. n. munkatábor felállításával, mert az ilyen megoldásnál igen előnyösen össze lehet kapcsolni a keresetképtelen és az átmenetileg munkanélkül állók ellátását. Annikor ugyanis kevésnek bizonyul a hely a szeretetházakban és menhelyeken az arraszorultak elhelyezésére, akkor már rég meglehetett volna csinálni a város környékén erre a célra kihasított 200—300 holdon egy olyan tábornak a felállítását, amelyet az öneltartásra rendeznek be több ezer lélek számára — a kerc'etképtelen és munkanélküliek idetelepítésével. Saját kertgazdasággal, foglalkoztatóval. Azokból a milliókból már rég felállíthatott volna a főváros egy mintateW°í. rendes lakócsarnokokkal, műhelyekkel, egészségügyi felszereléssel s ehez a telephez tartozó saját tehenészettel, kertgazdasággal. Itt a munkaképesek foglalkoztatása elsősorban is arra irányulna, hogy a maguk és a keresetképtelenek részére az élelmezés a saját munkájukkal történjen, szakszerű felügyelet és vezetés alatt. Hiszen a háború idején 30—40 ezer hadifogoly volt egy-egy táborban összezsúfolva, szintén az önellátás elve szerint, sokkal nehezebb viszonyok között. A ruháztatás kérdése is könnyen megoldható lenne — erre már évekkel ezelőtt történt indítvány ép a városok kongresszusa útján — amikor kérték, hogy a kincstár engedje át a városoknak szegényei részére a katonaság és csendőrség viselt ruházatát, bakancsait, de azonkívül az ilyen felállítható telepre beutalt mindenféle ipart űző munkanélküliek között mindazt az iparost megtalálhatják, akik a maguk munkájával gondoskodhatnának a ruházat elkészítéséről is és az ehez szükséges nyersanyagok mégiscsak olcsóbban beszerezhetők. Már többször felvetettük ezéken a hasábokon a szegényügynek és a munkanélkülieknek ilyen táborokba való koncentrálásának a megoldási lehetőségét, országosan, nagyvárosi központokkal, amikor is az országban több felállítandó kerület és illetőségük szerint volnának az arra szorulók beutalva és az ilyen telepek fenntartási költségei is az országos inségjárulékokból fedeztetnének -rendszeresen. Más reális és ideális megoldást nem lehet ezekben a kérdésekben találni az inség csökkentésére. Amíg az egyes közületek ötletszerűen, esetről-esetre akarják ezt a kérdést segélyezéssel megoldani, addig gyökeres megoldásról nem beszélhetünk. Tudjuk azt is, hogy a lakosság adófizetési ereje már a végsőkig igénybe van véve, tehát adóemeléssel sem lehet ezt megoldani, viszont az ilyen önellátásos munkatáborok felállítása sokkal kevesebb összegekbe kerül, mint amennyit ma országosan szegényügyre elköltenek Figyelembe kell vennünk azt is, hogy minden beavatkozás, amely azt célozza, hogy a gyárak, vagy egyéb vállalatok több munkaerőt alkalmazzanak először is meddő kísérlet, másodszor pedig nagyon veszélyeztetni azoknak a kereset-nívóját, akik ma még keresettel bírnak. A tőke nem szentimentális és nem is kényszeríthető arra, hogy üzleti politikája terhére változtasson munkaadói politikáján, illetve minden ilyen kényszer csak azok felé éreztetheti rossz hatását, akik ma még keresettel bírnak. A tendencia az kell, hogy legyen elsősorban is a mai keresők átlagkeresete megfelelően emelkedjék, azokat pedig, akik ma keresetnélkül állanak a társadalom a legcélszerűbben, legolcsóbban elláthassa — a munkanélküli segélyt nem akarják meghonosítani — lehetőleg úgy, hogy azok foglalkoztatva is legyenek. Ez pedig csakis ilyen táborok felállításával érhető el. A közben meginduló közmunkák, vagy ipari fellendülés úgyis csökkentené fokról-fokra erreszorulókat, felszívnák ezeket a feleslegeket. Az irány, amelyen haladni kell a munkanélküliek megsegítésénél csak az lehet, hogy a gazdasági életnek azt a részét, amely ma még jól funkcionál, nem terheljük meg, nem háborgatjuk, nem oktrojálunk reá semmit, hanem igenis mentesítjük olyan megoldással ez alól, amit az ilyen koncentrációs munkatáborok felállítása jelent. Egyben mentesítjük a munkapiacot ezzel a felesleges munkabérlenyomástól is. Mert ha ezen az úton a munkanélkülieknek csak a száraz kenyeret tudjuk nyújtani, akkor elérjük ezzel azt is, hogy a munkábanlévőket megmentjük ettől a nívótól, vagyis amit csakis a száraz kenyér jelent. A gazdasági életnek fogyasztókra van szüksége, már pedig ez a mai létminimum nem szolgáltat fogyasztókat. A jelenleg munkanélkül levőket kötelezőleg kellene ilyen táborokba irányítani s ez nagyban javítaná a lenyomott munkabéreket és ezen az úton lehetne életbeléotetni az állami munkaközvetítés tervezett reformját, 190