Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 23-24. szám - A háború lélektana

egyéb érzése, indulata is. A háború irányában talál működési teret az emberek mindenféle tulajdonsága — a jók és dicséretesek épenúgy, mint az aljasok és a nemtelenek. Aki segítőkéz, az 'háborúidőben elsősorban honfi- illetőleg bajtársain segít, aki verekedő, kegyetlen természetű, az az ellenségen, esetleg az árulásra gyanús honfitársakon tölti ki kedvét. Ami a háború céljával, a győzelem lehetőségével összefügg, az mind végtelen fontosságot nver, minden egyéb eltörpül. Egy győzelem híre milliókat tölt el olyan diadallal és büszkeséggel, aminőt az élet más helyzeteiben kimutatni resteltek volna, egy vereség kétségbeejti azokat, akik személyes veszteségeik felett csak szégyenekzve, szinte lopva keseregnek. A vallás is mintha egészen a hadviselés szolgálatába szegődnék — mindegyik fél minden templomában a győzelemért imádkoznak. Minden babonás jóslást is a háború kimenetelére vonatkoztatnak és arra, hogy ez, vagy az hazajön-e épen. A művészet, irodalom szolgálatkészen követi a közönség harcias eszmeirányzatát, még a gyermekek is csak a katonásdi és háborúsdi játék iránt mutatnak érzéket. Egy hadállás megszerzése végett érdemesnek látszik városok, failvak leégetése nemcsak az ellenség területén, hanem a sajátján is, nem okoz lelkiismereti aggályt sem pótolhatatlan műkincseknek, évszázados kultúrmunka eredményeinek elpusztítása, sem az emberek ezreinek hajléktalanná tétele, éhhalálba kergetése. Amíg békeidőben egész sereg bírósági ember és végre az ország fejedelme is töri a feiét azon, hogy egy kétségtelenül beigazolt rablógyilkosság miatt halálra ítélt embert valóban kivégezzenek-e: addig háborúban egész könnyen, vagy legalább gvors elhatározással adják k: azokat a parancsokat, melyek sok ezer nem bűnös, hanem elismerten érdemes ember életébe kerülnek. Még a saját kényelem és egészség, sőt a saját élet és testi épség szempontja is háttérbe szorul a nagy cél, a nagy kötelesség előtt. Egybehangzó leírások szerint a harctéren halálmegvetéssel küzdő katonák vajmi ritkán tudják, vagv érzik, hogv most hőstettet visznek véghez, rendszerint csak teszik, amit az őket magába fogialó tömegben mindenki tesz, aminél egyebet meggyőződésük szerint nem is tehetnek. Maga a harc oly nagy feszültségben tart minden lelki működést, hogy ezek más irányban már fel sem híhatók. Igaz, hogy a hadseregek és hadviselő népek harcias feszültsége nem mindig éri el a legmagasabb fokot. Általában annál inkább érvényesül, minél nagvobb mértékben érezheti magát a hadsereg és a nép minden egyes tagja a harc kimenetelében érdekeltnek. Tehát egy kétségbeejtő helyzetből kitörni óhajtó, vagy egy nagy győzelmi hír, esetleg zsákmány által csalogatott hadseregben valószínűleg nagyobb lesz, mint egy gyenge és szegény ellenfélre, „katonai sétára" induló csapatban. Erőteljesebb lesz egy hazája területeért, megélhetési alkalmaiért küzdő népseregben, mint egy zsoldoshadban. Végül határozottabb, nemcsak lendületesebb, de kitartóbb is lesz azon nemzetek hadbavonult fiaiban, akik tagjaiknak nagyobb műveltséget, a közös nemzeti érdekek felől nagyobb tájékozást és teljesebb önrendelkezést tudtak biztosítani. Ugyanez áll, ha talán más megnyilvánulásokkal a polgárinak maradt népességre nézve is; ebből is azok fognak a háború céljáért tettrekészen és állandóan lelkesedni, akik tudhatják, hogy mi forog kockán és hogy vereség esetén legbecsesebb életjavaik, legszebb nemzeti reményeik vannak veszélyben. Ellenben a tudatlanságban tartott, vagy elnyomott népek tagjai, ha árulókká nem lesznek, legfeljebb egyes legénykedési tényekre kaphatók, rendszerint azonban tompa megadással tűrik a háború csapását, melyet az Úristen már egyszer a fejükre hozott. Az emberek idegzete és kedélye ugyan háborúban sem képes az állandó egyirányá feszültséget túlsoká megszakítás, pihenés nélkül kiállani: Innen a háború céljaival egvirányos cselekvésmód váratlan megszakításai. Az a katona, aki napokig tartó menetelés és harcolás, a legnagyobb önuralom, óvatosság és körültekintés tényei után egyszerre csak mindenről megfeledkezve leissza magát és garázdálkodik, vagy ép ellenkezőleg kegyetlen öldöklések után karjában ringatni kezdi az ellenség területén kezeügyébe került kisgyermeket — tulajdonképen a folytonossága révén nyomasztóvá vált harci eszme- és érzelemkörből menekül egy más gondolatvilágba. Épen ilyen szempont alá esik a polgári lakosságnak olykor a háború dacára is feltámadó mulatni vágvása és az elfogott ellenségek iránvában nagylelküsködése. A hadifoglyokkal való lovagias elbánás, a fogolv tisztek kitüntetésének szokása különben a legjobb példa arra, mily könnyen csap vissza az ember lelkülete a legádázabb pusztító kedvből a kölcsönös megértés és megbecsülés készségébe. Végül talán a rendszerint vitéz csapatokban és nem gyáva természetű népekben is olvkor kiütő vad, páni félelmek is. legalább részben, a bátorság állandó megfeszítése elleni idegreakciónak tulajdoníthatók. A háborús szellem ezen visszahatásaként felfogható detenzió általánosan, elemi erővel lép fel, mikor a háború már tovább tartott, mint ezt az emberek többségének idegzete kibíria, mikor annak a legtöbbek érzése szerint már végéhez kellene közelednie. Ekkor a legyőzött seregben és néoben kishitűség, rémület terjed el, a gvőzők közt pedig fáradtság. Az egyeseknek azok a szenvedései, melvekkal a háború kitörése idején komoran előre leszámoltak, amelveket az ádáz harcok napjaiban figvelemre alig méltattak volt — most ismét nagyon foglalkoztatják az emberek gondolkodását. Egyszerre mind többet kezdenek a békéről beszélni, eleinte mohón felkanott kósza híresztelések, utóbb mind nvillabban kimondott, mind követelőbb kívánalom alakiában. A győzelmeknek most már nem annvira azért örülnek, mert a saiát országuknak használhat, hanem azért, mert közelebb hozza a békekötés lehetőségét. Még a vereségek fölötti keserűségbe is vigasztaló cseppkent vegyül a gondolat, hogy ,,de most már talán béke lesz". A béke gondolata épen úgy tömegszuggesztíóvá válik, mint a harcok kezdetén a háború. Mikor pedig az óhajtott béke végre megjött, az azelőtt oly feltétlenül uralkodó harci szellemnek csupán utórezgései maradnak hátra. A győző nemzet büszke ujjongással fogadja hazatérő katonáit, a győztes országban más népek sarjainál különbnek képzeli magát az is, aki mivel sem járult a háború sikeréhez. A legyőzött néppel szemben fenhéjázó, fenyegető beszédek hallatszanak a jövőre, de már nem a legközelebbi 181