Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 19-20. szám - Sajtórelorm és a gazdasági élet

jelenleg kényszerítő gazdaságpolitika nem jogosíthatja fel azok átmeneti élvezőit, hogy mindent ebből a szemszögből ítéljenek meg és erre véglegesen berendezkedni akarjanak. Így tehát a Nemzetközi Vásár átszervezése sem ebből a szempontból történhetik, hanem csakis az egész ország mindenkori érdekei szerint. Ha nem tudnak egy olyan megoldást találni, amely a vásár ügyét előbbre vinné, akkor inkább ne nyúljanak hozzá, mert csak elrontanák, akkor csak hagyjak meg jelenlegi formájában és szervezetében s főleg pedig az évek hosszú sora óta jól bevált ügyvezetöség kezében. A vásár átszervezésének az ügye nem, lenét vicinális presztízs ügye a GyüSz-nak, hanem csaKis az egész országé. / Saftórelorm és a gazdasági élet Ha visszalapozzuk a háborút közvetlen megelőző év hírlapjait, az akkori ellenzéki sajtóorgánumok hasábjairól dörgedelmes cikkeket találunk a Tisza-féle sajtóreform ellen. Ez a reform aztán az 1914. évi XIV. tc.-ben testet öltött és ma húsz év után is ez van érvényben. Az akkori idők ellenzéke reakciósnak minősítette ezt a sajtótörvényt, mert bizonyos megszorításokat tartalmazott, mint újdonságokat. Nem célunk most kutatni, hogy melyik pártnak volt igaza, hogy reakciós volt-e vagy nem ez a sajtótörvény, hiszen még ma is ezt egyesek soknak találják. Mármint a sajtószabadságot. Az utóbbi pár évben egészen új jelenséget tapasztalhatott a csendes szemlélő gazdasági köreink részéről. Mégpedig azt, hogy több ízben történtek hivatalos és nem hivatalos lépések a gazdasági érdekképviseletek, vagy azok egyes tagjai részéről illetékes helyen, amelynek csak az volt az egyetlen célja, hogy sürgessék a sajtószabadság korlátozását. Furcsán hangzik ez, azonban tényként kell leszögeznünk, mert az ebből a szempontból most lényegtelen, hogy milyen jelige alatt történtek ezek a kérések és tiltakozások, a valóság az, hogy közgazdasági oszlopos potentátok fordultak a kormányhoz és kérték a sajtó megrendszabályozását. Most tehát röviden ki kell vizsgálnunk, hogy milyen okok lehettek azok, hogy a közgazdasági élet kívánja a sajtószabadság megszűkítését akkor, amikor a kormányzatok — pedig politikáról lévén szó — nem nagyon mutattak eddig hajlandóságot arra, hogy a Tisza-féle, egy-két lényegtelen megszorításon kívül, a sajtótörvényen változtatásokat eszközöljön. Pedig ezen igazán nem volna semmi csodálkozni való, hiszen minden politikai hatalom igyekszik a sajtót is teljes mértékben céljai szolgálatába állítani és az ellenvéleményt leheitőleg letompítani, vagy mint pl. más államokban történik: kategorice megtiltani. De nem1. Nálunk erre még egyik kormányzat sem tett lépéseket, annyira az alkotmányos érzés hatoí)ta át működését, hogy nem is gondolt arra, hogy határt szabjon a politikai véleményszabadságnak a sajtó terén. Sőt a legutóbbi pártértekezleiten, ahol a miniszterelnök úr bejelentette, hogy a sajtóreform is előkészületben van, ő is elsősorban gazdasági vonatkozásokat hozott fel indokolásul, nem pedig politikait. S csak lényegtelen célzás történt az utóboi évek alatt illetékeseik részéről a sajtó társadalmi elíajzásáról, ha itt-ott prononszirozottabban jelentek meg szenzációéhes, családi titkokat feltáró riportok. A jelige, amely alaitt a sajtószabadság korlátozását kérték gazdasági köreink, a zugsajtó megfékezése volt. Igazságosnak kell lennünk, amikor megemlítjük azt is, hogy vezető napilapjaink is 'behódoltak ennek a jelszónak és ők is támogatják a „zugsajtó" kiirtását. Eddig rendben is volna ez a kérdés, csak qtt merül fel valami iködszerü bizonytalanság, amikor a zugsajtó fogalmát kellene meghatározni, definiálni és megmagyarázni abból a szempontból, amiért károsnak tartjuk őket. Mert technikailag, a szó szoros értelmében, sajtótermék zugban elő nem állítható, miután a nyomdai be>szolgáltatási kötelezettség révén a királyi ügyészség mindenről pontosan értesül, tehát már nem nevezhető „zug"-nak, miként például a valuták, vagy devizák zugban való vétele és eladása, merít ezekről csak nagyon ritka esetben kap az ügyészség jelentést és akkor meg is indul az eljárás a tettesek ellen. Ha pedi,g a „zug" alatt azt értjük, hogy nem rendelkeznek ezek a sajtóitermékek a megfelelő publicitással, mert olyan kis példányszámban és olyan rendszertelenül látnak napvilágot, akkor meg önmagától adódik, illetve esik el a panaszosok érvelése, miután az ilyen zugterméikek nem befolyásolhatják a közvéleményt, tehát nem is kell félni alttól, hogy az abban megjelent közlemények az illetőket, az érdekelteket a köz megvetésének tegyék ki. Bármelyik oldalról fordítjuk is a dolgot, csak azt a kövejtikeztetést tudjuk levonni, hogy a gazdasági érdekeltségeknek nincs igazuk, miután a sajtótörvénynek egyetlen paragrafusa sincs, amely kényszerítené őket arra, hogy az ilyen zugsajtónak pénzt adjanak, tehát Iteljesen érthetetlen, amikor a sajtótörvény megszigorítását kérik a kormányzattól. Viszont elhisszük azt is, hogy kellemetlen lehet, ha az előkelő gazdasági vátlalaitok vezetői, vagy vállalataik törvénytszegő eseteit ez a zugsajtó nyilvánosságra hozza (mert nem kap tőlük pénzt). Igen, ez csúnya dolog, mert zsarolás. Erre azonban az orvosság a Btk. paragrafusaiban van. Azonban nagyon nehéz dönteni abban, hogy melyik a bűnösebb, az, amelyik elköveti a törvénytelenséget, vagy az, amelyik ezt nyilvánosságra hozza, vagy ezért zsarol. Ki a megvetendőbb, az, aki zugban sajtóterméket állít dlő, vagy az, aki valutát, devizát vesz zugban? Ez a bíróságra tartozik. Ha pedig valaki arról akarna statisztikát készíteni, hogy a kartelek, vállalatok sajtóbüdzséjének hány százaléka válik az ilyen „zugsajtó" martalékává és mennyi pedig az elismert, legitim, sajtó „jövedelme", ezekből, akkor a következő arányszámot állíthatná fel: 99:1, vagyis a gazdasági élet összes sajtóköltségéböl a zugsajtó egy százalékot fogyaszt el, amíg a többit a „legitim" sajtó kapja. Ezért nem értjük a gazdasági vállalatok tiltakozását és kérelméjt a zugsajtó megfékezésére. Vagy talán itt is a sanda mészáros esete forog fenn, nem oda néz, ahova ütni akar ...