Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 17-18. szám - A reformkor előtti politikai gondolkodás előzményei és következései

S a salus reipublicae az uralkodói felelőtlenséget legyűrte s alárendelte a fejedelmi tetteket a köz java iirányító szavának. Ez magyarázza azt is, hogy a felvilágosult uralkodói hatalom, ha külsőleg azonos megnyilatkozási formában, de tartalmilag megváltozottan szorítja le a rendi erőket, állítja az állam szolgálatába és készteti őket még adófizetésre is. Mária Terézia 'hivatalreformjai s ezzel kapcsolatos államberendezése mind a centrifugális rendi erők helyes mederbe terelésére vonatkoztak3) és az örökös tartományokra nézve célhoz is vezettek. Egészen természetes, hogy ő és utódja arra igyekeztek, hogy koronájuk alá tartozó országaikban egységes szeltem és egy akarat szerint folyanak az ügyek s mindent elkövettek, hogy Magyarországon is a többi „országrésszel" egyöntetű eljárást alkalmazzanak, mert, ha tudtak is Magyarországon önálló közjogi egyéniségéről s ebből kifolyóan a külön elbánás szükségéről, érzékük ennek a jognak a történetben gyökerezett volta iránt nem volt s pusztán a magyar rendek megátalkodottságának hajlandók tekinteni az egészet körülbelül úgy, aihogyan — igen helyesen — annak tekintették azt a szívós s a végén eredményes ellenállást, amit az 1764-iki országgyűlésen mutattak a rendek, mikor a terhek egy részének magukravállalásáról volt szó, mit az osztrák tartományok mintájára kívánt tőlük az uralkodónő. A tragédia az volt, hogy rendszerint egymás után következő törvénycikkek biztosították az állam függetlenségét s a nemesek adómentességét e egyéb kiváltságokat s a közjogi cikkek eme magánjogaiktól nem választattak el s a nemeség mindig azon igyekezett, hogy a kettőt, az állam függetlenségét s a kiváltságokat együtt tárgyalja s eiválaszthatatlanoknak tüntesse fel, ami által mindkettő végképpen gyűlöltté vált az önálló magyar állam iránt amúgy is érzéketlen udvar előtt s lehetetlenné tette, hogy az egyik dologban (itt a .nemesi adómentességre gondolunk) való engedékenység által, a másik számára (magyar önállás) kedvezőbb nézeteket csiholjon ki az udvartól. Innen származott az az érvelés, hogy a tartományokkal egyenlő gazdasági elbánás a különböző alkotmányok miatt nem lehetséges s itt a nemesi adómentesség az egyetlen és főérv. Ha a nemeségben csak a legkisebb mértékben is meglett volna az önzetlenség, nem kerülhetett volna sor arra a kétszínű játékra, ami ezután következett. Egyfelől, kifelé az alkotmányos szándékok és a kívánságok tiszteletben tartása (itt II. J. kora sohasem- jön tekintetbe), másrészről a legelszántabb igyekezet arra nézve, hogy az alkotmányos látszat megőrzésével kéz alatt érvényesülhessenek az abszolutizmus cenirális uralmának követelései, illetve annak akadályokba ütközése esetén a megtorló intézkedések. Nem kárhoztatható az udvar azért, hogy megtette azt, ami történt, mert az ott lévő vezetőket mind áthatotta az abszolutizmus centralizmusának gondolata és nem lévén magyarok, nem ismervén a magyar alkotmányt, mint ez az államtanácsosok vetumaiból gyakran kiderül,4) nem is lehetett érzékük a közjogi finomságok iránt s ugyanígy az uralkodónak sem, akit szintén ez a gondolkodás hatott át s tisztán esküje, amit az alkotmányra tett, vagy — mint I. Ferenc idején — a változástól való félelem tartott vissza az erőszakos intézkedésektői. Az eredendő hiba abban volt, hogy a fenti gondolkodású emberek, nnint az uralkodók eszméivel azonos nézeten levők s az ő elgondolásaikat melengetők voltak a bizalmas emberek s akik felvilágosíthatták volna az uralkodót s megmutathatták volna a helyes utat, azokat magyar alkotmányos gondolkodásuk miatt rebelliseknek kiáltották ki az udvari emberek s az uralkodók maguk sem; szerették őket, hiszen ezek, a különben dinasztikus hűségű emberek a fejedelem kedvenc gondolatával az egységes állammal homlokegyenest ellenkező dolgokra akarták megtanítani az uralkodót. Ez az abszolutizmus doktrínájáról meggyőződött uralkodónál, még hogyha olyan igazi rokonszenvvel volt is a magyar törekvések iránt, mint Mária Terázia, csak igen nehezen ment volna, bár az 1764-es események nélkül nem látszott kilátástalannak, míg egy I. Ferenc típusúnál, aki a túlbecsült jelentőségű Martinovics-féle mozgalmat is végigélte s akinek korlátolt koponyájába alig fért el egyéb az abszolutizmus elveinéi, teljesen kilátástalan volt. így tehát az egyik tényező, az uralkodó és udvara részéről teljeséggel megvolt a küzdelemre való hajlandóság egy doktrína, a Gesammitsaat valóraváltása szolgálatában, nem gonoszságból, már ami az uralkodókat s legtöbb tanácsosukat illeti, hanem meggyőződésből s a magyar viszonyok ismeretének és megértésének hiánya folytán s végül nem kis mértékben ama előítélet folytán, mely Savoyai Eugen óta rebelliseknek bélyegezte a magyarságot s amely nemzedékről-nemzedékre plántálódott át. Vegyük már most vizsgálat alá a másik összetevőjét a dualisztikus küzdelmeknek, a rendeket, illetve azok gondolkodását. Amikor külföldön a végképpen elaggott rendiség végső küzdelmeit kezdte vívni a központi hatalommal, hogy végül abban felolvadva az abszolutizmusba menjen át, nálunk a török hódítás s a külföldön tartózkodó király olyan tényezők voltak, melyek a létező rendi állapotot megmerevítették és továbbra is életben tartották. A király erős kezét s az abszolutizmushoz szükséges hatalmát, ereje révén mindig érvényesülő akaratát nem érezték a három részre szakadt ország lakói, hanem egy rájuk szorult és itransigálásra mindig kész, mindig pénzszűkében levő uralkodót, akiben, mint idegenben s külföldön lakóban nem bíztak. Az adó és katona országgyűlési megszavazása volt a fegyver, amivel a királyt terrorizálni tudták és nemesi adómentességük védője a vérükkel adózás, ami viszont arra volt jó, hogy ezzel lefaragják a megszavazandó adó összegét. Az ország védelméhez a török időkben aránylag igen kevéssel járultak hozzá s igyekeztek még ebből is mindig többet áthárítani a királyra, közben pedig nem szűntek meg hangoztatni nagy áldozatkészségüket s erre hivatkozva kérni kiváltságaik folytonos megerősítését. A nemesség országvédo szerepének jelentősége ekkor már semmi, hiszen zsoldos katonaság váltja fel mindenütt a fegyelmezetlen, gyakorlatlan nemesi bandériumot, de a törvény betűjére hivatkozva, üres jogi formiákba kapaszkodva öntenek életet a rendiség tartalmait vesztett múmiájába. A végvárak gondozásának több törvénycikkben a királyra való áthárítása, végül nyílt kijelentése, hogy a végvárak fenntartására vegye igénybe a király a némeí birodalmi segélyt, miután „őfelsége már tudja, hogy a magyar hadiadó minderre nem lesz elégséges",5) kimutatják, hogy a rendiség országos feladatok elvégzésére képtelen s a végén az egész védelmet a király s a nagybirtokosok szervezik meg. Az önrendelkezés tehát ekkor kezd megcsonkulni, kétségtelen a török hódítás folytán, viszont az is kétségtelen, hogy ennek megóvására a maga kiváltságai meg131