Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 9-10. szám - Magyarország gazdaságpolitikai helyzete. (Hantos Elemér könyve) [könyvismertetés]

is röviden, ami azonban bennünket ebből az egészből megragad, az nem más, mint amit már oly sokszor hangoztattunk hasábjainkon és amelynek következményeit ebből a füzetből is igazolva láthatunk. Ez pedig nem más, mint az utóbbi tizenöt évben folytatott helytelen vámpolitikánk. Ha igaz is az, hogy az utódállamok hasonlóképen igyekeztek még természetellenesen is felépíteni a gazdasági összetartozóságukat az ellenünk irányuló politikai elvek mellett, mégis lett volna részünkre más megoldás, mint az, amit mi inauguráltunk vámhatáraink visszanyerése után. A tények előttünk állanak. Hantos Elemér kis könyvéből többször mered elénk a következő tétel: tengerentúli államok legyőzhetetlen versenye a mi argártermékeinkkel azokon a piacokon, ahol azelőtt mi voltunk és amely piacok végeredményben is a mi természetes piacaink lennének ma is. Ez a tény egymagában fájdalmasan igazolja helytelen kereskedelmi politikánkat az utódállamokkal szemben. Mert az jelenleg másodrendű kérdés, hogy a római paktum gazdasági eredményei semmikép sem váltak be, hogy a Róma—Wien—Budapest gazdasági megállapodás eddig minden vonalon fiaskóval végződött reánk nézve és csakis Wien-nek hozta meg a gyümölcsöt, kifejezetten Ausztria látta eddig ennek hasznát. A mi elzárkózási politikánk nem vált be sehogyan sem, mert az ország természetadta és történelmi múltjához is erősen hozzátartozó agrárjellege nem változtatható meg az erősen fejlesztett iparral. Az iparunk gyönyörűen fejlődött, azonban sehogyan sem illeszthető bele gazdasági hangszerelésünkbe disszonancia nélkül. Hiába fejlett az iparunk, hiába jelent ez ma már talán export szempontjából is némi értéket részünkre, mégsem tudja áttörni azokat a dunamedencebeii centripetális gazdasági erőket és adottságokat, amelyek a háború előtt is országunk egyik integráns része volt. Márpedig ez nagy hiba. Hogy mit jelent ez, csak röviden egy vonatkozásban akarunk rávilágítani: az ipari nyersanyagbeszerzés devizanehézségeivel. Csak azok ismerik ezt a problémát, akik intézik, akik benne élnek és azok tudják, hogy mi az oka annak, hogy a pengő külföldi paritásban az utolsó két év alatt kizárólag emiatt zuhant le. Hiába akarjuk szépíteni a dolgot, devizagazdálkodásunk fiaskóval járt és ennek elsősorban is az ipar nyersanyag fedezése volt az oka. Hantos előadásában igen udvariasan és óvatosan csak annyit említ meg ezzel kapcsolatban — különben is ipari vonatkozásainkról udvariasan nem beszél —, hogy a korona stabilizációja, a pengőértékre való áttérés anéilkül történt meg, hogy előbb kellő külföldi kereskedelmi szerződésekkel lett volna alátámasztva. Ez azt jelenti, hogy amennyiben külfölddel olyan szerződésünk lett volna, amely simán bonyolítja le az exportot és importot, amely kellő egyensúlyt tart fenn külföldi piacokkal, akkor nem állott volna elő ez a devizanehézség. Igen, ez így van. Azonban abban a pillanatban, amidőn mi ipari fogyasztók vagyunk, szemben a mi agrárexportunkkal, akkor nem szabad lett volna a túlságos vámvédelemmel iparunkat úgy kifejleszteni, hogy ez elsősorban is akadálya legyen a jó kereskedelmi szerződések megkötésének, másodsorban pedig ebből kifolyólag, egész természetesen, elvesztettük agrárexportunk természetes piacait is. Tény és való, hogy megtarthattuk volna természetes agrárexportunk piacait, ha nem lépünk a túlzott vámvédelem útjaira, akkor ma nem kellene beszélnünk „finánc"-pengőről és nem állna előttünk a devalorizáció réme. De nem állna előttünk az a tény sem, hogy a tengerentúli agrárexport meghódtíotta a mi piacainkat. Az a tény, hogy délamerikai búzával megrakott hajók húztak fel fővárosunk előtt a Dunán Pozsonyba, állította ki gazdasági politikánkról a szegénységi bizonyítványt. Külön kell választani a reviziós törekvéseinktől a gazdaságpolitikát, mintahogy külön is lehetett volna választani, sőt meg vagyunk arról győződve, hogy amennyiben pl. az utódállamokkal szemben nem érvényesítettük volna az ipari termékeikkel szemben az elzárkózás politikáját, akkor a szorosabb gazdasági kapcsolatok jobban előkészítették és előmozdították volna azt az atmoszférát reviziós politikánk részére, amelyre múlhatatlanul szükségünk van a jövőben is. Ha valóban a békés revízió elveit valljuk. Nem szabad lett volna erőszakkal, mesterségesen, sőt rövidlátásból elzárnunk azoknak a természetes geofizikai gazdasági hatóerőknek az útjait Dunamedencénkbe, amelyek idegravitáltak a háború előtt és jelenleg is. Ezeknek a hatásait nem tudjuk pótolni olaszorientációval gazdasági téren, mintahogy a római paktum gazdasági eredményeinek első éve nem vált be, sőt rosszabbodást mutat a statisztika azzal az idővel szemben, amikor még a római paktum nem állott fenn. Itt ugyanaz a helyzet, mint a kisantantnál. Külpolitikailag az olasz oreintáció nagyon helyes a részünkre, az o szövetségük részünkre nagy nyereség, a gazdasági, pláne Ausztriával hármasban, túlságosan komplikált és nem hozta meg eddig s a jelek szerint a jövőben sem fogja meghozni azokat a gyümölcsöket, amelyeket ettól vártunk. Miként a kisantant gazdasági szövetkezés is mesterségesen erőszakolt és szintén presztizscélokat szolgál az ésszerűség helyett. A gazdasági törvényeket nem lehet kijátszani, annak természetes erői ideig-óráig háttérbe szoríthatók ,,presztizs"-okokból, azonban az így keletkezett vacuum kitöltésre vár. Mindjárt az iparellenesség váciját húzzák azokra, akik a túlzott vámvédelem folytán felépült ipart kifogásolják nálunk. Elismerjük, hogy a magyar ipar gazdasági érték, hogy a közteherviselésben a kincstár részére valóban a legmobilabb és a legjelentékenyebb erőforrását jelenti. De be kell látni azoknak, akik objektív — s hazai természetes adottságainkon felépült — közgazdasági mérleget akarnak feláiKíani, hogy ezek a mobil gazdasági értékek az ország mezőgazdaságának a vitalitásából lettek szemfényvesztő módon kiszivattyúzva. Ennek a gazdálkodásnak a következményei: az agrárválság és a devizaválság. A közölt cikkek elsősorban is szerzőik felfogását tükrözik vissza. Célkitűzéseinket legigazságosabban az „audiaíur et altéra pars" — a parlamentárizmus egyik alapvető elve — jegyében véljük elérni, a leközlés ténye tehát még nem jelentheti a lap irányát, vagy tendenciáját. A lap tartalma kizárólag annak a programmnak igyekszik megfelelni, amelyet a borítékon állandóan mottóként tüntetünk fel. 84