Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 5-6. szám - Sajtószabadság - mind a vérpadig

léptek fel kihangsúlyozottan ebben az ügyben. Szinte holtpontra jutott az egész kérdés. Miután hívei vagyunk a teljes sajtószabadságnak, nem hinnők és nem is kívánjuk, hogy a mo6t divatbajövő zártszám-rendszer a sajtóéletben is, mint valamely iparágban, meghonosittassék. El sem képzelhető ez ma nálunk, amikor olyan kiegyensúlyozott, csendes belpolitikai életet élünk. Sőt hajlandók lennénk a sajtótermékek számának, a háborúelőtti mennyiséghez mért aránytalan emelkedését, a szellemi szükséglet és ezzel kapcsolatban a kultúra örvendetes emelkedésének tulajdonítani. Ha sok jel nem mutatna mást. Mert amikor Goga intéz kirohansát az erdélyi magyar szellemi termékek megnövekedése ellen, ez örvendees jó jel, hiszen a magyar kultúrfölény vitalitását látjuk e tényben, a szellemi erőnek az egészséges ellentállását. Nem mondható ez, sajnos, ugyanígy el arról a tényről, ami itthon történt az utóbbi tizenöt év alatt. Itt az emelkedés oka feltétlenül a gazdasági élet leromlását, de főleg a gazdasági morál csökkenését jelenti. Szaknyelven kifejezve ez nem más, mint a hírlapírói lelkiismeretnek a kapitalizálódása (Kenedi Géza szerint) és ez. természetes kisugárzása a mai fejetetejére állított gazdasági viszonyoknak. A kormányzat az abszolút tolerancia álláspontjára helyezkedett ebben a kérdésben, mintha jónak vélné a közgazdasági irodalom eme ellenőrző, fékként működő szerepét a gazdasági morál süllyedésénél. A kormányzat beavatkozást a sajtóéletbe főleg politikai szempontból hajtott végre az utóbbi években, egyébként teljes liberalizmussal kezelte a sajtótörvényt, illetve az azóta hozott errevonatkozó rendeleteket. Sőt, amióta kiküszöbölődtek a devizanehézségek szülte papírbeszerzési gondok és a magyar papíripar kapacitása emelkedett, semmikép sem gördít akadályokat az újabb engedélyezések elé. A szándék feltétlenül helyes, minél több megélhetési lehetőséget nyújtani ezen a téren is. Nincs is panasza a vállalkozási, 6ajtó-üzleti vállalkozásoknak e tekintetben. Utóvégre nem becsülhető le gazdaságilag a nyomdaipar foglalkoztatottsága, kezdve a komoly tollforgatóktól — akik talán a legkisebb összegekkel participálódnak ebben a nagy konzumban, sajnos, ez régen is így volt — egész az utolsó kis nyomdászinasig. Ez rendben is yolna. A baj csak ott jelentkezik, ha a kultúra szempontjából vizsgáljuk ezt a kérdést. Az újonnan megjelenő sajtótermékek szellemi fokát, irányát nézve, sok kivetni valót találhat a komoly kutató, de ebbe belefolyni igazán nem lehet. Kivéve azt az esetet, amikor a közérdek úgy kívánja. így például — csak ezt az egy esetet említjük meg, sőt ezért íródik ez a kis cikk — az utóbbi hetekben ismét egy új folyóirat jelent meg „Mefisztó" néven a pesti utcákon. Most eltekintve attól, hogy már maga a folyóirat neve visszataszító (a címben: illusztrált bűnügyi és irodalmi folyóirat!), de egyenesen 6értő, hogy az irodalom ezót is belevették. Itt olyan óriási ízléstelenség került a türelmes papírra, ami sok komoly, hittel élő embernek joggal forgatja fel a gyomrát. A mefisztó szónak etimológiai származása homályos, egyesek szerint a héber „mephiz": romboló, és „tophel": hazug szavakból származik. Goethe Faustjában a rontás, tagadás, minden nemes érzést kigúnyoló cinizmus megszemélyesítője Mefisztó. Ott helye lehet ennek, mert a mérleg helyrebillen a halhatatlan költői műben, vagy mint Lucifer Madách művében. De miként szerepelhet ez egy folyóirat címeként? De nézzük közelebbről, hátha e csúnya külső rejtett szépséget takar. De nem. Sőt! A lap tartalma az első betűtől az utolsóig a legelképesztőbb bűnügyi borzalmak sorozata, rablók, betörők, gangsterek, gyilkosságok, fantasztikus bűnügyi történetek halmazata. Illusztrációkkal! Finom kis rajzok minden oldal margóján, például: ujjlenyomat, revolver, rabbilincs, guillotine, feltört pénzszekrény, gumikeztyű, tolvajlámpa, füstölgő bomba, véres tor stb stb.I) A címlap a legmodernebb fotómontázs az amerikai rablófilmek hátborzongató jeleneteiből. És igy tovább ... Hát ez is lehetséges? Nemrég olvashattuk egyik püspökünk pásztorlevelét a fiatakág megnövekedett bűnrehajlásáról és a sajtószabadság örve alatt a fiatalság kezébe kerülhet ilyen olvasmány, ami megmételyezheti érzékeny lelkületét, felizgatja élénk fantáziáját. Hiszen, ha már nehezen tudunk védekezni a förtelmes amerikai rablófilmek importja ellen, ami már annyi sok fiatal lóleknek volt a megrontója, akkor csak nem lehet probléma élni a sajtótörvényben lefekteti elvek alapján ilyen borzalmas lelkidestrukció ellen? Mert az csak nem lehet megsértése a sajtószabadságnak, ha ilyesmit nem engedélyeznek. A nyomtatott betűt faló fiatalság nem tudja megítélni, mit vesz a kezébe, ez „Megölő betű" (Szent Pál apostol a korinthusbeliekhez 3,6.) lehet az ő kezükben, a lélek megölője. Mert lehet élelmes üzleti vállalkozás, amelyik ki akarja használni a ma divatos, sajnos, nagyon elterjedt, detektívromantika iránti hajlamot a publikumnál, de ezt a legválogatottabb eszközökkel növelni mégsem szabad. Hiszen nem is olyan rég óhaj merült fel az irányban, hogy a napisajtóban tompítsák a nagy bűnügyek szokásos nagybetűs, szenzációs feltálalását, mert sokszor itt is versenyre kelnek az üzleti az ízléssel. Az üzlet sajtótermékeken keresztül túlteszi magát olyan szabályokon a haszon kedvéért, ami elsősorban ia megfertőzi a lelkeket. Sőt a kapzsiság felölti magára a sajtó-ruhát is folyóirat alakjában és még az „irodalmi" cégért is magára ölti, kompromittálva ezzel azt a szent és nagy értéket, amit az igazi irodalom jelent. Az ilyen báránybőrbe bújt nádi csikaszok semmikép sem élvezhetik a sajtószabadságot. Nem járhat sajtószabadság a vérpad illusztrált heti folyóiratának... A Nemzeti Munkaterv 9-ik pontja azt mondja: „a sajtószabadság fenntartása nemzeti érdek addig a határig, amíg a sajtó valóban a nemzet érdekeit szolgálja." Az ízlést, a lelketrontó, a beteges bűnözési hajlamot előmozdító sajtótermékek betiltása lehet csak nemzeti érdek! KÖZGAZDASÁGI JEGYZETEK A HITELSZERVEZETEK REFORMJA. Sok szó esik ma erről és igen nehéz megállapítani, vájjon miről is van szó és ha már tudjuk, hogy mi, szükség van-e erre ma tényleg? Sokan úgy vélik, hogy amennyiben a kamatdrágaságon akarunk segíteni, úgy feltétlenül szükséges a hitelszervezetek összevonása. Hát ez nagy csalódás. A kamat kérdése természetesen elsősorban is a tökével van szoros összefüggésben és amnenyiben "tőkehiány van, úgy hiába van több, vagy kesébb bankintézet, a kamat nem fog csökkeni. Furcsa felfogás az, amelyik a kamatmarge-zsal indokolja meg a kamatdrágaságot. Az eddig közzétett bankmérlegek elég optimista színben tüntetik fel a helyzetet, jólehet, ugyanazt a felfogást tükrözik vissza, mint az egész jelenlegi állampénzügyi felfogás. Vagyis nincs tekintettel a papír- és aranypengö egymásközti viszonyára. S ezt helyesnek is tartjuk. Utóvégre, ha pesszimisták akarunk lenni, akkor már rég bezárhattunk volna minden boltot. Tehát az olyan nagyon kifogásolt — csak egyesektől, főleg a gazdasági éelten kívül állóktól kifogásolt — szempontot tartanánk magunk előtt, hogy a befagyott követelések szöröstől-böröstöl leirandók, mint 'elveszett értékek, akkor tényleg jöhetne utána az özönvíz. Ez az a pont, ahol igenis kell az optimizmus, sőt olyannyira kell, hogy feleslegesnek tartunk minden olyan akciót, amely a keretek további összevonását, szűkítését tartja jónak. 57