Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 11-12. szám - A szociális gazdasági rend

hogy egyrészt eltüntesse az ember és ember közti hátrányos helyezeteket, másrészt, hogy a társadalom minden egyes tagja részére megkönnyítse az életet, megszüntesse a nyomort. S az a kormány, mely szívvel-lélekkel ennek a fogyasztási politikának a szolgálatába fog állni, maga mögött fogja találni osztatlanul, nemzeti egységben a népet s nem lesz kartolelnök, nem lesz bankvezér, mely köpés lenne pozícióját megingatni. Valaki feltehetné a kérdést, hogy miből fogja azokban az állam fedezni kiadásait, ha a fogyasztási adókban, a vámokban rejlő nagy jövedelmi forrásokról le fog mondani. Mindenek előtt is az a kormány, sőt csak az a kormány, mely előbb olcsóbbodást teremtett, jogosult arra, bogy tisztviselőinek illetményét csökkentse, mert azzal, ha mindent olcsóbbá tett. még kisebb illetmények mellet is n szükséglet kielégítés szempontjából nem hozta tisztviselőit hátrányosabb helyzetbe. Az illetmények reálértéke megmaradt. A kormány tehát a létfenntartási költségek csökkentése esetén leszállíthatja tisztviselőinek, nyugdíjasainak illetményeit. Ha az élet olcsóbbá lett, akkor a tőkések és járadékosok egy része nem lesz kénytelen hivatalt vállalni e levonulhat a munkapiacról. Ez. ismét annyit jelent, hogy az állam családapáknak az utcára való kitétele nélkül komolyan hozzáfoghat a közigazgatás leegyszerűsítéséhez. Helytelen, antiszociális az a pénzügyi politika, mely a fogyasztás arányában akar jövedelmekhez jutni. Egy három gyermekes munkáscsalád fogyasztási adóterhe a kapitalista gazdasági rendben tetemesen magasabb egy agglegény, gyomorbajos kartelvezér fogyasztási adóterhénél. Ez magában véve oly kirívó szociális igazságtalanság, hogy ennek fenntartására a szociális gazdasági rend nem vállalkozhatok. Ehelyett a szociális gazdasági rend pénzügyminisztere azt fogja mondani: könnyítettem az életen, levertem a fogyasztási adóterheket, ezzel a pénz. vásárló erejét megdupláztam. A tőkevagyonnal rendelkezők, a nagyjövedelmű polgárok vásárlóképességét fokoztam. Ez munka nélkül elért vagyonérték, illetőleg jövedelem érték emelkedés. Ehhez a társadalomnak joga van s éppen ezért progresszív jövedelem, vagyon, örökösödési adókulccsal ennek egy részét visszaveszem. Jogos, hogy a teherviselésben azok vegyék ki részüket, akiknek vásárlóképessége nagy mértékben emelkedett. Rámutatunk azonban még egy nem jelentéktelen bevételi forrásra, mely jelenleg a kartelek bőséges jövedelmi forrását képezi. Említettük azt, hogy a védővámok következtében a kartelek nem az önköltségi áron hozzák a piacra termeivényeiket, hanem azon az áron, mellyel még versenyezni képesek a vámtétellel, és a szállítási költséggel megdrágított külföldi áruval. Ha a belföldi gyár versenyképes, ami tekintettel az alacsony munkbérekre, valószínű, akkor a belföldi gyár is ugyanolyan áron hozhatja a piacra áruit, mint a külföldi gyáros. Ez esetben tehát a vámtételben ós a szállítási költségekben rejlő különbözet teljesen a kartel hasznát képezi. Ez tehát nem munkával szerzett jövedelem, hanem a kapitalista gazdasági rend kormánya által biztosított nemzeti ajándék. Jogos, hogy ez a haszon, ha már nem is a polgárok zsebébe folyik, legalább is az államkincstárt illesse meg s ezzel is csökkenjen a polgárság adóterhe. Minthogy azonban a fentiekben azt mondtuk, hogy fokozatosan kell lebonatni a vámtételeket és behozatali tilalmakat és pedig azért, hogy a belföldi iparnak ideje legyen fejlődni, racionalizálni, gépiesiteni. Öt éven át a fentiekben kimutatott karteljövedelmek egy részét az állam javára kell biztosítani és pedig olyképen, hogy az első évben a vámtétel 20%-ának megfelelő karteladó terhelné a vámmal védett cikkeket, a második évben ez az adó a vámtétel 40%-ára. a harmadik évben 60%-ára, a negyedik évben 70%-ára, az ötödik évben 80%-ára emelkednek. Ez a karteladó az állam bevételi forrását képezné és pedig olykép, hogy ezt a kartel nem tudná áthárítani a nagyközönségre, mert abban a pillanatban a külföldi áru kiszorítaná a kartel cikkeit. Nem szabad azonban elfelejtenünk azt, hogy az az állam, mely a nyomort, a kétségbeesést olcsó fogyasztási cikkek szállítása s az élet terheinek tetemes megkönnyítése révén megtudja előzni, a bűnözést nagy mértékben le tudja csökkenteni, annak kevesebb rendőrre, csendőrre és bíróra van szüksége. Az az állam, mely a gyermeke elé vajat, tojást, húst, gyümölcsöt tud rakni, annak kevesebbet kell szánnia szociális költségekre, kórházak, szanatóriumok fenntartására. Addig, amíg a kapitalista gazdasági rend minden szociális terhet, minden gondot, minden probléma megoldását az államra hárítja át, minden kérdésnek a rendezését az államtól várja, addig a szociális gazdasági renden belül az életproblémák nagy részét maga az élet oldaná meg, az élet mely immár kevesebb gonddal, kevesebb nehézséggel, kevesebb nyomorral küzd. A kapitalista gazdasági renddel szemben a szociális gazdasági rend néven ismertetett társadalmi és gazdaságberendezkedés csk akkor nyerheti el a győzelem pálmáját, ha benne a kereskedelem, az ipar, a mezőgazdaság, a munkásosztály előnyösebb helyzetbe kerülhet. A gazdasági válsághullámokkal küzdő jelenlegi gazdasági rend mellett a kereskedelem gyászos időszakokon megy keresztül, melyek tele vannak régi, neves kereskedelmi cégek bukásával, vagyonok megsemmisülésével, fizetőképtelenségekkel, stb. A kapitalista gazdasági rendben a Kereskedelem nem tehetett mást, mint alkalmazkodott az adottságokhoz, igyekezett utánozni a kapitalistákat, ő is teljesen a kereslet és kínálat törvényének alapjára helyezkedett s konjunktúra időkben, avagy a fogyasztás emelkedésének láttára drágított, válságidőkben pedig utánozva a kartelek álláspontját, igyekezett addig kitartani a magas árak mellett, amíg lehetett. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a kereskedelem, különösképen pedig a kiskereskedelem a gazdasági válságok kerékkötőjévé vált, mert a kitartott magas árakkal a válság gyors lefolyásának az útját állta. A magas árak mellett ugyanis, a forgalom nem tudott megélénkülni, a raktárkészletek nem tudtak apadni s ennek következtében a termelés nem indulhatott meg. Rómában 1933. április 19-én ült össze egy nemzetközi parlamentáris kongresszus, melynek kizárólagos tárgya a kereskedelem volt. E kongresszuson elfogadták Ferrari olasz képviselőnek azt a határozati javaslatát, mely kimondta, hogy minden országban követelni kell a kiskereskedelmi áraknak a termelői és nagykereskedelmi árakhoz való gyorsabb alkalmazkodását, mert hiába olcsóbbodik a termelői avagy a nagykereskedelmi ár, ha a fogyasztóközönség még sem jut olcsóbban az egyes árucikkekhez. A kongresszus tagjai egybehangzóan azon a nézeten voltak, hogy csakis a kiskereskedelmi áraknak lényeges csökkenése mellett indulhat meg a fogyasztás és csak ennek nyomán fog megindulni az élénkebb ütemű termelés, mely majd felszívja a munkanélküliséget. Sok oka van azonban annak, hogy a kereskedelmi s főképpen a kiskereskedelmi árak csigalépésben követik a terÍ15