Törvényhozók lapja, 1933 (2. évfolyam, 2-10. szám)

1933 / 9-10. szám - Népállam Nemzetállam Fajállam

Történetesen az, hogy meddig kell az „időknek dolgozniok" s mikor léphetnek sorompóba az alkotó lángelmék, a biztos megérző, a született autokraták, azok, akik kérlelhetetlenül lefogják az ingát lengésében, a gyomrokat megtömik kenyérrel, az agyakat robbanásig telítik eszmével, minden arravalónak családi tűzhelyt nyújtanak s elhessegetve ezzel a tömeget a politikai inga lendítő húrjától, hatalmuk legteljesebb tudatában elégülnek ki. m. A magyar géniusz csodálatos gazdagon ontotta az autokratákat, nem mintha a magyarság szolgalelkű nép lett volna, talán éppen azért. Nen szívesen mondott le a közügyekbe való beleszólásról, de ha mégis rászánta magát, úgy ennek az engedékenységnek fejében egy feltételt szabott, az egyén szellemi és gazdasági függetlenségét és előrejutását, amit minden egyeduralomra számottartó egyénnek biztosítania kellett saját jól felfogott érdekében, így tudott csak Szent István, Mátyás az egész magyarság, Bethlen Gábor Erdély, Rákóczi Ferenc a Felvidék absolut ura lenni. Ezért tudott Mária Terézia, az utókor minden Habsburg ellenes kifakadása dacára s az korú politikai nehézségek ellenére is, nagyobb megbecsüléshez jutni, mint apja, ama ül. Károly, ki felmentvén az országot a török járom alól, egy másfél százados célt váltott valóra, anélkül azonban, hogy a kenyérről és a hozzá dukáló cikuszról gondoskodott volna, vagy HL József, aki egy őszinteségi rohamában a „mindent a népért" mellé kimondta azt, amit talán némán megtehetett volna, tudniillik — „semmit a néppel". Az absolut uralkodónak a magyar történelemben elsőrendű szerep jut. A Kárpátok völgyébe özönlő kisszámú magyarságot ők forrasztják össze nemzetté s gyúrják összébb mind szorosabban az itt talált, s később ideszívárgot fajokkal, hogy bízván a magyarság turáni átütő őserejében, a Kárpátok „nagy magyarságát" kialakítsák. A cél, de egyben az eszköz is fényesen tűnik ki Szent Istvánnak szinte közhellyé vált mondásából: ,, Az egynyelvű nemzet gyenge és törékeny". Ez az egyetlen mondat a magyarság egész politikáját megmagyarázza egy elmúlt ezer évre s elénk vetíti egy új ezer évre, mondván: hogy nem fontos, hogy milyen nyelven beszél a magyar korona polgára, sőt még előnynek is mondja a tényállás, de egyben az államiság összekapcsoló nagyszerűségével jelöli meg a közösséget, egyetlen szempontot tartva szem előtt, „mert az egynyelvű ország" „imbecille et fragile est". Tehát bármilyen nyelvet beszél a magyarság valamilyen polgára, a haza ügyét szolgálja, a nemzet egyetemét, e mondás óta nemcsak önként, hanem a királynak mintegy parancsára. Álljunk meg kalaplevéve e nagy szellem előtt, melynek porhüvelyét reprodukálni nincsen méltó anyag . . . Egy szellemi óriás . . . számol az adottságokkal az ősmagyarság kis tömegével, a meghódolt idegenekkel s a jövő megteremtéséhez múlhatatlanul szükséges külföldi, kultur-misszionáriusokkal- Népállamon kezdi, várispánjai, monostorai révén szorosan fűzi magához a népet s azt a magyarságot, mely törzsenként pártokra bomolva az állam szuverenitását jelentő királyság intézményét is, hajlandó volna felborítani. Koppány lázadását vérbefojtja. Pontosan ismeri a maga szerepét, kompromisszumokat köt, népállamot alkot, de előtte lebeg a nemzet s az annak alapján kialakuló nagy magyar faj, mely a Kárpátok völgyében, annak törhetetlen bástyája mögött Európa egyik első államává hivatott előlépni. A szent király munkáját siker koronázza, megalakul a nemzet s a nemzet első évezrede után annak legfejlettebb stádiumában, felvetődik a faj kérdése, vájjon a jövő ezerév folyamán mely vércsaládokkal vagyunk készek nyelvi hasonulás mellett és dacára is fajunkat megkeverni és melyekkel nem? Mely fajokkal való keveredés ellen tiltakozzunk? Nem számít, hogy ma a trianoni szerződések folyományaként a geopolitikai egység természetellenesen megbontatott. A természet örök törvényei bizonyítják, hogy a Kárpátok medencéje egy gazdasági egységet jelent s egy ezeréves turáni bölcs minden kongresszusnál és Locarnónál bölcsebben megoldotta az együvétartozás etnográfiai problémáit is, egy örök és felbonthatatlan szerződést kötve a természetadta törvények alapján a Kárpátok népeivel, azáltal, hogy tárt karokkal fiaivá fogadta minden polgárát, hogy egykoron egy népállam, majd egy nemzet és végül is egy fajállam alapjait vesse meg, ezzel a békét és egységet jelentő ígérettel. Ha ma Magyarországot a békeszerződés vissza is veti néhány esztendővel, hogy a szent király céljához közel jutottunk, talán, valójában már el is értük. A földrajzi egységben, ha mindjárt sok elemből összetevődő, de azonos ízű magyar kultúra lett úrrá s a hagyományos nyelvi különbséget akaratlanul is megtartva, a gazdasági és szellemi egység követelményeinek megfelelvén, túljutottunk a nemzetállamon s fajállamot alkottunk, amit nyilván államberendezésünk milyenségében is kifejezésre lehet és kell juttatnunkIV. Mindannak dacára, hogy egyes államrendszereknél a társadalmi tagozódás háttérbe szorul, az osztálykérdés nem vészit fontosságából. A „politikai inga-korong" mellett elhelyezett segédábrák utalnak jelentőségükre és gazdasági értelmükre. Függetlenül a gazdasági berendezkedéstől, a foglalkozási ágak sokféleségében mindig kialakulnak csoportok, melyek az állami szuverenitás gyakorlóihoz közelebb állanak, vagy anyagi vagy szellemi egyéniségük erejénél fogva.-) A társadalmi rend magasabb lépcsőfokán álló egyének nagyobb kényelemre, a fejlődés gyorsabb felhasználására tartanak igényt, melyet viszont csak az egész tömeg munkaerejének mind nagyobb mértékben való felhasználása révén tudnak kielégíteni s csak az összes társadalmi lépcsőfokok felhasználásával tudnak megfelelő módon kifinomítani. Ez azt jelenti, hogy a lépcsőfokozat zenitjéről egyik oldalon elinduló szellemi erő (lásd U. sz. mellékábra) lefelé ható és lefelé fokozatosan csökkenő szelemi követelménye kényszeríti a tömeget a termeésre, melyet viszont a felfelé mindinkább finomodó anyag értékbeni növekedése egyenlít ki, mely a zeniten teljesen elfogyván, tökéletes kiegyenlítődést hoz létre. Ha a szellemi kisugárzás csúcsteljesítményét és ugyancsak a végleges elfogyasztást 1—l-nek vesszük s ennek alapján az alapon az eredőket 0—0-ban állapítjuk meg, minthogy a proletáriátus bizonyos része sohasem dolgozik, azaz a legalsó réteg sem szellemi ingert nem kap, sem nem végez munkát s a szellemi kényszerhatásnak megfelelően az osztályépítmény legfelső fokán elhelyezett társadalmi rész élvezi legdrágábban a termelés gyümölcseit. A drágaságot ezek az osztályok bírják el legkönnyebben, azáltal, hogy kis tömegük erejét nagy vagyonoszlopok támasztják meg (lásd 2. mellékábra), mely vagyonoszlop a proletariátusnál viszont teljesen hiányzik, minthogy a rendelkezésre álló teret (az állam pénzügyi keretét) teljesen kitölti tömegével (lásd ugyanott). Azokban a társadalmi államrendszerekben, melyekben csak két osztály, egy törpe vezető osztály és egy óriási egyszintű tömeg alkotja az államot, a csúcsteljesítmények kivívása lehetetlen, annál is inkább, mert a hatalom gyakorlása, mint az elméletünkből is kitűnik, mind kevesebb és kevesebb kézre szorítkozik, hogy végül egy vagy néhány kezébe adja az egész vagyont s a egész *) Kari Marx: Historischer Materialismus. 109