Törvényhozók lapja, 1933 (2. évfolyam, 2-10. szám)

1933 / 9-10. szám - Népállam Nemzetállam Fajállam

Ez a bizonyíték egyébként arra is szolgál, hogy nálunk a szélső-bal, államszocialista-kommunista iránya felé való eltolódásnak semmilyen tartós eredménye nem lehet, minthogy a nemzetköziség és autokratikus államszuverenitás feltételei és szüksége is hiányoznak. Ez a következtetés alkalmat ad mindjárt, hogy egyenesen a magyarság, illetve Nagymagyarország szemszögéből magyarázzuk a népállamok tulajdonságait. A péda itt Oroszország, de lehetne Ázsia bármelyik nagyhatalma, Kína, India, Perzsia, vagy Törökország, vagy éppenséggel az afrikai gyarmatok valamelyike. Oroszországot ez esetben csak azért választjuk, mert annak viszonyairól a közönség nagyobbára tájékozottabb, mint a távolkeleti, vagy éppen távoldéli országokkal. A közönség tudja, hogy Oroszország földrajzi egységének épp a terület nagyságánál fogva, nem nevezhető területén a mongoloktól a cseremiszeken keresztül el a kozákokig és tatárokig s a gerincet, de semmi esetre sem abszolút kulturális fölényt képező szlávokig. egy faji és gazdasági bábelben élő tömeget ölel magába. Ez a tény már lényében hordja a következményeit is- tudniillik azt> hogy Oroszország csak népállampolitikát követhet.*) Az állam egységét a kistömegű arisztokrácia, középosztályok nélkül képtelen volt nemzeti alapon fenntartani s az óriási, de gazdaságilag teljesen szétfolyó birodalomban bármilyen alacsonyfokú, de egységes és önmagából megteremtett kultúra kialakítása is lehetetlen volt, a csekély számú szellemi réteg következtében. Ilyen körülmények között elméletileg két mód áll rendelkezésre, vagy elejteni területnek akkora részét, mely valamilyen földrajzi, vagy szellemi egységen felül van, vagy, minthogy fentire még példa nem volt, kénytelenség egy semleges, de mindenesetre idegen magasabb kultúrájú fajnak a vezérlőosztály és a köznép közötti kulturális közvetítését elfogadniEz történt Oroszországban is, hol a zsidóság terpeszkedett a középosztály helyén és képviselte busás haszon fejében, a nép minden lázongása és az összes pogromok dacára a szükségelt kulturréteget, mely végül egy gyenge pillanatban elnyelte a vezérlő osztályt is.**) A semleges fajok népállam szervezése egyébként nem egyedül álló dolog az orosz példában mivel a békebeli Törökországban ugyanezt a szerepet vállalta a görögség s a gyarmatvilág széthúzó törzsei között a mindenkori gyarmatosító hatalom.***) Ha itt Concha Győző felfogására gondolunk, miszerint az állam nem egyéb, egy osztály, vagy néhány osztály szervezett hatalmánál, meg kell állapítanunk, hogy az ilyen egyedülálló, átfogó társadalmi osztály hatalomátvétele egy népállamban, tehát, — s ezt aláhúzzuk — ott ahol sem gazdasági, sem kulturális társadalmi egység nincsen, ha nem is jogos, de indokolható. Ebből pedig minden további magyarázat nélkül levonhatjuk azt a konklúziót is, hogy ott, ahol a gazdasági egységet és a kultúrát egy hegemónikus faj képviseli, tehát egy nemzetállamban, mint Magyarország, vagy netán egy fajállamban közvetítő fajra szükség nincsen, következésképen ily alakulás politikai perverzitás lenne s ezért elvetendő. *) V. ö. Paleologue: La Russie des Tsars, Paris, 1929. és Leon Tolotoy: Appel aux dirigeants, Paris és Nicolai Bakunicz: Goszudarsztvenostyi Anarchije (Államiság és Anarchia). **) Biztosan erre az estre érti Emil Franzel ezt a kijelentését, hogy az államiban a faj nem fontos, mert kérdés, hogy a faj okozója és meghatározója-e a világtörténelmi fejlődésnek. Emil Franzel cikke ,,Zur Judenfrage", Tribüné, 1931. áprilisi füzet. ***) V. ö. P. Merian: Die Verteilung der Menschenrassen, Basel, 1928. A történelem adatai alapján világos, hogy a tömegek politikai érdeklődése fordítottan arányos a gazdasági konjunktúrával. Köznyelven: a tömeg csak akkor érzi szükségét a közügyekbe való beleszólásnak, ha az állam keretei elemi szükségleteit nem képesek megfelelő módon kielégíteni. Denique, ha általános jólét, tehát a tömeg minden követelménye ki van elégítve, s a jólét élvezete elvonja őt az egyetemleges kérdések iránt való önző, vagy önzetlen érdeklődéstől, a mutató ingása megáll s a szenvedélyek higgadásával autokratikus egyéni diktatúra jön létre.*) Különös figyelmet igényelnek e kérdésben a tömeg szükségletei, a „panem et circenses", vagy még inkább e tényezők fontosságban való váltakozása. Ugyancsak a történelemre hivatkozva utalunk itt arra, hogy a politikai változások alapja az egyénekben egy bizonyos következetes rendszer szerint más és más anatómiai részekre tevődik át, vannak korszakok (renaissance, barokk, biedermeier, mult század-középi forradalmak), melyekben a politikai küzdelmek eszmei és szellemi követelmények kivívására irányultak. Ezt követőleg a zseb, tehát a gyomor kora következett, munkamegosztásos kapitalizmus alakjában, a család-létesítés nehézségeinek legyűrése is hozzájárult a kenyér problémájához, ami végül is nem egyéb a nemi ösztönök kielégítésénél. Ez a kitérés csak arra szolgált, hogy az államférfi szerepét egységesen és általánosan megvilágítsuk, hogy az államok különböző életében, milyen feltételek mellett érvényesíthet eredményes és átható politikát, a tömegszükséglet változásának fluktuáló lélektani pillanatát átérezvén. Amiből viszont az a megállapítás tehető, hogy egy korszak nagy államférfia az; aki a mutató kilengésénél az ív legszélső pontján helyezkedik el s vagy a gazdasági kérdések fokozott megoldásával, vagy — mint Napóleon tette — háborúkkal teremtve meg a cirkuszt, azokkal terelve el a tömeg figyelmét a politikától, eljut az egyéni koncepció teljes kifejtéséhez, egyéni diktatúrához. A művészet, itt az ív megválasztásában rejlik és azon fizikai törvény ismeretében, hogy minden hatásnak, egy ugyanolyan erejű (ez esetben tömegű) ellenáramlat felel meg, melynek expanzív feszültségét megoldani éppen az államférfiú feladata.**) Az ő meglátásán múlik, hogy felfedezi-e, vagy elfogadja-e államának népi, nemzeti, vagy faji mivoltát és ennek alapján le tudja-e az adott pillanatban a tömeg érdeklődésének erejét kötni és azt a legszélső pontot meglátni, ameddig a politikai inga kilengése reális, valamint, hogy fel tudja-e fedezni a hatás és ellenhatás közöti árnyalati különbséget, azt a bizonyos egy lépés távolságot, mely a bölcsesség és nevetségesség között tátong. Bölcs dolog például egy fajállamban fajpolitikát csinálni, mint ahogy egy népállamban csak álszociálizmussal, vagy katonai diktatúrával lehet kormányozni, annak dacára, hogy egy fajállamban mindenkor lesznek hívei a szovjet-rendszernek, mint ahogy egy népállamban mindegyik faj a maga erejéhez képest, a fajállam eszményei mellett fog lándzsát törni, — ami ellenhatást jelent — az államraison érvényesítésének ellenhatását. Ez a motívum, a lázadások egy mondatba foglalt története és magyarázata jól megkülönböztetendő a forradalmaktól, melyek feltétlen kelléke, hogy hatalomra jutnak — ha az államraison értelmében érvényesülnek tartósan, ha annak ellenhatásaképen, csak rövid időre. Az államalkotó erők, előbb-utóbb, de okvetlenül érvényesülnek az egyéni érdekcsoportok mozgalmaival szemben s a siker ereje és sebessége kizárólag a tapasztalat élességétől és a közvélemény kulturális színvonalától függ*) V. ö. Dr. Fritz Kümkel: Grundzüge der politischen Charakterkunde. Berlin, 1933. **) V. ö. Komis Gyula: Az államférfi. Budapest, Franklin, 1933. 107