Telekkönyv, 1918 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1918 / 9-10. szám - Házparcellázás [3. r.]

79 szer az utóbbit választotta: nem gondoskodott a karbantartásról. Vájjon elitélhető-e, amikor erre nézve kötelezettséget nem vállalt? Avagy talán a földszintet, illetve alsóbb emeletet már hallgatólag, önmagában is szolgalom terhelné a felsőbb emeletek épségben maradhatása végett, valamint esetleg a padlást az alatta lévő lakosztályok épsége szempontjából? Oly kérdések, amelyekre — nem lévén megengedve a házak testi fölosztása — hiába keresnénk ez idő szerint törvénykönyveinkben, vagy a joggyakorlatban feleletet. Egyébként tudjuk, hogy a közös tulajdon hasonló, — ha nem is annyira komplikált — bajjal, bonyodalommal és kellemetlenséggel jár. Elsőrendű előnye azonban a föloszthatóságnak abban nyilvánul, hogy általa a kisebb tőkével rendelkező városi lakosnak is megadatott a mód arra, hogy saját tulajdonát képező lakáshoz juthat akár a város kellő közepén, holott egyébként képtelén volna egy, a városrendészet igényeinek megfelelő házra szert tenni. A kisember érdekét szolgálja az, anélkül azonban, hogy e miatt a nagytőkével harcba szállana. Ha azonban egy város idegenszerű, speciális gyakorlatáról volna csak szó, — legyen bár az a város az annyi kivételt élvező, agyondédelgetett Fiume és legyen az a gyakorlat annak a városnak a lakosságában még oly mélyen gyökerező is, — még sem találnék indokoltnak, hogy annak a kedvéért egy országos gyakor lattal szemben és egy polgári törvénykönyv keretében kivétel tétessék. Hadd alkalmazkodjék az a különcködő város az ország ban általánosan elterjedt szokáshoz; hadd legyen ezzel is szoro .sabbra vonva az a kapocs, amely az anyaországhoz füzi. De nem arról van szó. Az előbbi fejezetben rámutattunk íirra az újabb gyakorlatra, mely szerint hazánk városaiban a kor viszonyainak hatása alatt — a törvényes tilalom dacára, — osztott házak létesülnek és, hogy azok — bár egyelőre telekkönyvileg nem érvényesíthetők, — a valóságban semmiben sem külön böznek a fiumei fölosztott házaktól. Amennyiben pedig ez a gyakorlat mindinkább tért hódít, az arra mutat, hogy az a kor igényeinek megfelel, hogy bevált és, hogy e szerint tehát a házfölosztás intézményének általában létjogosultsága és jövője van. Ha pedig ez áll, akkor ezzel a kérdéssel a törvényhozásnak számolnia kell. Nem lehet az életviszonyok feltörő követelményei előtt szemet hunyva a régi, elavult elvek álláspontján maradni,