Telekkönyv, 1912 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1912 / 11. szám

295 bíróság határozott, nincs ok arra, hogy a megállapító eljárás ne a határozó bíróságnak, hanem egy másik, tudniillik annak a biróságnak a hatáskörébe utaltassék, amely a végrehajtás elrendelésére illetékes lett volna. Annak világosabb kiemelése végett, hogy az eljárás mind az ügyvédi dij, mint pedig a készkiadás megállapítására kiterjed, a bizottság a második bekezdés második sorában „és" szó helyébe „valamint" szót tett. A § eredeti utolsóelőtti bekezdése ugy rendelkezett, hogy a biróság a költség megállapításában az ügyvéd cselekményének célszerűsége felül is határoz. A bizottság a célszerűséget nem találta elég körülményes meghatározásnak, hanem szükségesnek tartotta tüzetesebben körülírni, hogy a költségmegállapitásban milyen adatokat kell a biróságnak figyelembe venni és különös kifejezést akart adni annak is, hogy a dij megállapításában az ügy tárgyának jelentőségén felül az arra fordított fáradságot és szellemi munkát is kiváló figyelemben kell részesíteni, mert általános tapasztalat, hogy a bíróságok ezeket a körülményeket nem méltatják elegendőképen. Szükségesnek tartotta továbbá a bizottság ennek az eljárásnak a célját és a körét tüzetesebben megszabni. Ez az eljárás csak a költség mennyiségének a megállapítására, megbecslésére terjed ki és már berendezésénél fogva sem mehet odáig, hogy a végzett cselekménynek vitássá vált megtörténtét is, esetleg hosszadalmasabb bizonyítási eljárással eldöntse. Ennek az eldöntése csak per útjára tartozhatik. Ezért a bizottság oly rendelkezést vett fel, mely szerint, ha a fél kétségbe vonja a felszámítás alapjául szolgáló cselekmény vagy egyéb tény megtörténtét, a biróság, hacsak ezt az előtte lefolyt eljárásból nem állapithatja meg, az illető tétel dijának és kiadásának a megállapítását mellőzi és ilyenkor a megállapításra a per utja marad nyitva. Ehelyütt szükségesnek tartotta a bizottság, hogy a §-ba két oly rendelkezést is felvegyen, amelyek a kiérdemelt ügyvédi járandóság biztosítását célozzák. Az ügyvédi rendtartás 48. §-a szerint az ügyvéd köteles a behajtott pénzt és egyéb értéktárgyakat a félnek kívánatára azonnal kiszolgáltatni; ha ezeket más célra fordítja, büntető bírósági, esetleg fegyelmi uton fenyítendő; már a joggyakorlat megenged annyit, hogy az ügyvéd a behajtott összegből az ugyanabban az ügyben felével szemben megállapított diját és kiadását, ha előleggel vagy más módon fedezve nincs, levonhatja. Ügyvédi körökben sok panasz merül fel az ügyvédi rendtartásnak ama rendelkezése ellen, amely feltétlenül kötelezi az ügyvédet a fél részére behajtott összeg kiadására és semmi védelmet sem ad az ügyvéd részére a rosszhiszemű fél ellen, aki a behajtott pénz birtokában az ügyvédi munkát nem díjazza. Ezért oly rendelkezést javasol a bizottság, amely szerint