Társadalomtudomány, 1943 (23. évfolyam, 1-5. szám)

1943 / 4-5. szám - Hort Dezső: Jellem és társadalom. Szociálkarakterológia. Budapest: Pannonia, 1943 [könyvismertetés]

53o KÖNYVISMERTETÉSEK szervet (Közgyűlés) helyezte. A másik súlyos hiba az egyhangúsági elv fenntartása volt, holott a többségi elvben rejlő centralizációs minimumot ma már egy nemzetközi organizáció sem nélkülözheti. Az az állapot, hogy ez az elv csak a nemzetközi bíróságok eljárásában érvényesül, egyéb nemzetközi szervekében nem, a jövőben nem lesz fenntartható (152). Teljesen hibás gondolat volt azt hinni, hogy sikerülhet egy leszerelés, mielőtt a jogérvényesítés legális módja szabályozva lenne (155—158). S hibás gondolat volt a jogi és politikai konfliktusok mesterséges megkülönböztetése (165). Kétségtelen, hogy a kötelező nemzetközi bíráskodás is korlátozását jelenti majd a nemzeti szuverénitásnak. De történelmi tapasztalat, hogy az államok bírói döntésnek könnyebben alávetik magukat, mint egy nemzetközi kormány határozatainak. Bírói ítéletek végrehajtásának megtagadása pedig éppen a legritkább esetek közé tartozik (169). Mindebből következik, hogy «the idea of law, in spite of everything, seems to be stronger than any other ideology of power» (170). Az ismertetett munka Kelsen gondolatainak a Reine Rechtslehre (Wien-Leipzig, 1934) megjelenése óta első átfogó összefoglalása. A szerző régebbi felfogásával szemben egyetlen lényeges változást találunk benne : a jogfogalom szociológiai alaptermészetének elismerését. Ezzel a szerző közel jutott a mi Somlónk követési elméletéhez, de szembekerült a tiszta jogtan eredeti normatív alapgondolatával, a nélkül, hogy ennek az ellentmondásnak a feloldását mégcsak meg is kísérelné. Ettől eltekintve a szerző felfogása változatlan. S ma már úgy látjuk, hogy ez a felfogás igen sok ellentmondást takar. A szerző elmélete lényegileg kényszerelmélet — a kényszerelméletek minden hibájával és következetlenségével. A szerző mentségére legyen mondva, hogy ezt az elméletet mint dogmát fogadja el, s komolyvitába ennek tarthatósága felett soha nem bocsátkozhatik. Ez kétségkívül éppenúgy a normatív jogászat üres formalizmusával függ össze, mint a jog logikai zártságának s a világállam antidemokratikus voltának a tanítása. E mellett azonban felmerül a szerzőnél az organizatórius jogfelfogás is. Feltűnő, hogy a szerző mennyire nem veszi észre ennek a két felfogásnak, melyeket munkájában összeegyeztetni igyekszik, a fogalmi összeegyeztethetetlenségét. S ez az elméleti tisztázatlanság súlyos gyakorlati zavarokra is vezet. Egyenesen bántó például az a játék, amit a centralizáció és decentralizáció értékelésénél végbevisz. Hol azt állítja, hogy a jogfejlődés természetes iránya a centralizáció, hol azt, hogy a