Társadalomtudomány, 1940 (20. évfolyam, 1-5. szám)

1940 / 1. szám - A hitbizományok helyzete Magyarországon

DO SZABÓ JÓZSEF sül, a kivétel pedig kihull az örök rostán akkor is, ha alul, de akkor is, ha felül van az átlagon. Eredmény : az emberiség haladásának stagnálása. A haladás eszméje azonban kitör a tapasztalat koporsójából. Az örök emberi küzdelem új és új eszközöket eszel ki, amelyekkel túlszárnyalni véli a multat. Rendszerint az ellentétek s néha az abszurdumok segítségével. Ezért dialektikus minden emberi fejlődés s ezért nem sablonos, hanem meglepő fordulatokkal teljes a világ történelme. Az ember legnagyobb kincse a szabadság. Talán az emberi élet legmélyebb értelme is épp ez. S mégis — ó, történelem humora — mi sem jellemzi jobban az emberiség történelmének áramlását, mint e szabadság mind többoldalú korlátozása. Gondoljunk a magánjogi korlátozások egyre nagyobb burjánzására, vagy még inkább a magánjogias korlátozások egyre közjogiasabbá válására. S ez ellentmondás nem feloldhatatlan. Az atomisztikus részszabadságok zajlásából, melyben mindenki mindenkit akadályoz, a korlátok és kötöttségek irányító sugárrendszerében egy olyan erőrendszer születése várható, amelyben mindenki mindenkit segít. A szabadság hozzáférhetetlen, feltörhetetlen, halottnak látszó magja eltemettetett, hogy a jövő tavasza egy soha nem látott palántát fakasszon belőle. Ez is szabadság. Az összeség szabadsága. Hogy a részek szabadságáért ez megfelelő ellenérték lesz-e : azt döntsék el a részek. Ma úgy látszik: a történelem fejlődése ebben az irányban halad. Mert a történelem az emberiség és nem az Ember történelme. A történelem a tömegek élete, az idő és tér formájában. Az egyéniségek fénye túlragyog rajta és az időn és a téren és minden formákon ; de épp oly keveset változtat sorstörvényein, mint a holdsugár fénye sem állítja meg zuhanásában a hulló csillagot. De ha minden jel arra mutat, hogy a világ történelme mind inkább, sőt éppen a jelenkorban még inkább, mint valaha, a nagy emberi kötöttségek irányában halad, akkor méltán vethetjük fel a kérdést, hogy a hitbizományok intézményének Európa jogrendjeiben s így hazánkban is mind hangosabbá váló kritikája és reformja időszerü-e éppen ma? Hát nem épp az-e a lényege a hitbizománynak, hogy mesterségesen kötöttséget létesít ott, ahol az élet egyébként bizonyos szabadságot hagy?