Társadalomtudomány, 1934 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 3. szám - A KARIZMATIKUS KIRÁLYSÁG

156 MÁLYUSZ ELEMÉR — beleszólásuk lehetett abba, hogy a család melyik tagjáé legyen az uralom. A királyság korában, Szt. Istvánnal következett be az a változás, hogy a király maga jelölte ki utódját, bár most sem egyedül, hanem a környezet, legbizalmasabb hívei, a püspökök és ispánok megkérdezésével. Ez a változás feltehetőleg összefüggésben állott azzal a jelenséggel, hogy a kereszténység felvétele után az uralkodás elengedhetetlen kelléke lett az egyházi felkenés, ül. koronázás, úgyhogy a királyt az emberek ezentúl mintegy kettős karizma részesének tekinthették. A pogányság felé hajló magyar is a XI. században csak Árpád leszármazottját fogadhatta el uralkodójának, de ennek a meggyőződésnek kétszeresen erősen kellett élnie a keresztény magyarság körében. Mivel az egyház eleve szivesen járul hozzá, hogy az kenessék fel királynak, akitől az új hitnek és intézményeinek védelme várható, az ilyent pedig a családtagok közül a sírjához közelgő király választhatja ki a legalkalmasabban, bizonyára a maga részéről is előmozdította, hogy az uralkodó és környezetének kijelölési joga érvényesüljön kizárólagosan. Távol áll tőlünk, hogy a régibb magyar történet első századairól új áttekintést próbáljunk adni a karizmatikus vonás kiemelésével s mintegy bizonyítsuk, hogy a trónváltozások és viszályok alkalmával valóban az a felfogás érvényesült, hogy csak Árpád leszármazottja lehet király, mert csak az ő uralma alatt tud a magyar nép megmaradni. Erre annál kevésbbé van szükség, mert a történeti szakkutatás ezt a kérdést végleg tisztázta.9 Azt a XIX. századi felfogást, mintha a magyar nép választotta volna uralkodóját, mintha a nemzetnek «szabadkirályválasztó joga» lett volna, ma már csak azok vallják, akik nem szereztek tudomást az elmúlt két évtized kutatásainak eredményeiről. Ismételjük, a lényeg, hogy a XI—XII. századi magyar királyság karizmatikus jellegű volt, egyáltalán nem probléma. Az új csak az, hogy az induktív úton felismert tényeket most egy kifejező elnevezéssel jellemezzük, lényegüket összefoglaljuk, s mintegy Schlagwortszerűen kifejezésre juttassuk. A karizmatikus szó — úgy véljük — alkalmas erre. Hallatára bizonyára senkinek sem jut majd eszébe, hogy az Árpád-korban szabadkirályválasztást tételezzen fel, és így lehetővé válik, hogy a régi, liberálisdemokrata felfogású történetszemlélet maradványai eltűnjenek, ugyanakkor pedig egy modernebb rekonstrukció felépüljön. A kérdés csak az, hogy helyes-e a karizmatikus kifejezést egyetlen periódusra, a magyar királyság XI—XII. századi korszakára lefoglalni? Vájjon nem éledt-e fel későbbi idők folyamán ugyanilyen felfogás, hit s vele együtt hasonló társadalmi berendezkedés, ami szükségessé tenné, hogy az újabb korszakot is karizmatikusnak nevezzük el? Ennek a kérdésnek a felvetése azért nem felesleges, mert Weber a legújabb korban is tud karizmatikus uralomról, Napóleonéról. Valóban, a korzikai hivatásérzete és a francia népben felgyújtott lelkesedés éppen úgy