Társadalomtudomány, 1929 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1929 / 1-2. szám - Freud és a pszichoanalizis

11 zolta. De figyeljük meg a modern irodalom állandóan visszatérő témáit, mennyi köztük a pszichoanalitikus érdekű. Ibsen óta hányszor jött rá a hős egy regényen vagy drámán át, hogy ő nem az, akinek gondolta magát. A tudattalant hántja ki magából, a mélyebb és elnyomott egyéniségét. Gondoljanak André Gidere, akinek minden elbeszélése, a tudattalan felét döbbenti fel a tudatosban. A közismert L'immoralista pszichoanalitikus regény, noha olyankor íródott, amikor a pszichoanalízis még Freud magánügye s néhány szakember gúnytárgya volt. Aki párhuzamosan foglalkozik Adyval és Freuddel, meglepődik, hogy Adyban mennyi a pszichoanalitikus hajlam, néhány verse, épúgy mint Dosztojevszkij híres álmai, szinte tipikus példái a költői analízisnek. S beszéljünk-e azokról az írókról, akiknek a pszichoanalízis már tudatos ösztönzés, szinte bátorítás. Egyesek ismerik Proustot, mások Kosztolányi Pacsirtáját vagy Édes Annáját. Egy kor tudományos elméleteiben épúgy ott dobog az idők lírája, mint költői verssoraiban. Darwinnak több köze van a kortárs lírikusokhoz, mint hinnők s Freudben az emberi léleknek a mult század dereka óta vajúdó művész-felfogása tör be a tudományba. Nem tagadhatom, hogy mint másod fogalmazási vívmány a freudi koncepció nem tud lelkesíteni. Van azonban Freund munkásságának egy szűkebb, de sokkal izgatóbb jelentősége is, amelyről egyelőre ép teóriái külső homlokzata vonja el a közfigyelmet. A művész is először a mondanivalójával fog meg, csak lassan eszmélünk a közlés módjában kinyilatkozó csodára, az újra és újra lelepleződő elme mechanizmusra. Freud világnézetében csak látszólagos meglepetések vannak. De módszere, ami a tudós stílusa, ösztönzésekkel teli. Ezt a mondatot meg kell világítanunk! Szabad-e egy tudományos módszert az író stílusához hasonlítani? De ne engedjünk a probléma csábításának s maradjunk Freud eseténél. Aki kissé intenzívebben gondolkozott azon, mért fér az ember oly nehezen a tulajdon elme-életéhez, rájön, hogy azért, mert a nyelv meghamisítja a gondolkozást. Már amikor azt mondom gondolkozás, hamisítottam, hisz szétválasztottam az elmefolyamat tartalmát az érzelmi együtthatójától. Ez a szétválasztás azonban az elme életében sosem történik meg, a két dolog ugyanannak a folyamatnak két kvalitása. De a két kvalitás kifejezés épúgy tagol, mint az érzelem és gondolkozás. A nyelv tranzsírozó szerszám s az ember annyira hozzászokik szavaihoz, hogy visszavetíti őket az elmefolyamatra s