Társadalomtudomány, 1927 (7. évfolyam, 1-8. szám)

1927 / 1-2. szám - Az öngyilkosság és a büntetőjog

21 benne — ki a valóságot, a jelent vagy éppen nem, vagy csak kevéssé becsüli meg — kiábrándulást, csalódást s nem ritkán kétségbeesést vált ki s őt az élettel való leszámolásra hajlamosítja. A jelenkor öngyilkosai legnagyobbrészt az anomikus típusból kerülnek ki; erre utal Bernát István is, amikor azt állítja, hogy az öngyilkosságok szaporodásának főoka nálunk „mégis a Trianon s a velünk való rettenetes elbánás" (21. L). De — bár számszerűleg nem határozható meg — elég sok az egoista öngyilkosoknak száma is. De ha helyes a megállapítás, úgy adva van az öngyilkossággal szemben felveendő küzdelem irányvonala is. A részletekre, a küzdelem speciális eszközeire immár nincs alkalmam kitérni. Amúgy is a megengedettnél hosszabb időre vettem igénybe szíves türelmüket, de amikor ezért szíves elnézésüket kérem, úgy vélem eleget teszek az alapelvek megjelölésével, melyeket a következő két pontban foglalhatok össze: I. Minden rendelkezésre álló eszközzel arra kell törekednünk, hogy az egoizmusnak, az én előtérbe helyezésének, a túlzó individualizmusnak gátat vessünk s a társadalmi élet integrációját előmozdítsuk. II. E törekvéssel kapcsolatosan arra kell koncentrálnunk erőinket, hogy a mai anomikus állapot mielőbb megszűnjék s a vallás, erkölcs, jog és helyes társadalmi konvenció éppúgy szabályozza vágyainkat, mint egyéni és közösségi cselekvéseinket s fellendítsen ismét az emberi méltóság ama síkjára, amelyen elmondhatjuk Schillerrel: ,,Ist Lében doch des Lebens höchstes Gut" Angyal Pál.