Társadalomtudomány, 1925 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 2. szám - A POLITIKAI PÁRTOK TÍPUSAI (Fejezetek egy államszociólógiához.)

65 és a szociológiának nem feladata egy mesterséges beáMítású félvalóságot teljes valóságnak tüntetni fel. Éppen a politikai pártok kérdésében különösen előtérbe helyezkedik a valóságos állami lét roppant komplikáltsága, s az elmélet feladata nem eltüntetni azt, hanem szigorú következetességgel addig nyomozni, elemezni a tényállást, ameddig a lényeges valóságelemek mind a kezünkbe jutnak. Valóság az, hogy a politikai párt alapja az állam irányításának; de nem egyediili alapja. Valóság az, hogy a politikai párt a közönség spontán akaratának nyilvánulásából keletkezik, de nem csak ebből. A tényállás bonyolultabb annyiban, amennyiben a külpolitikai kérdések mindennemű mozzanata csak korlátolt mértékben juthat kifejezésre a pártok alakulásának lélektani pillanataiban. Valóság az, hogy a párt tényleges -ereje belpolitikai helyességéből ered, ámde függ a párterö latens módon attól is, hogy minő a külpolitikai érzéke, orientációja, a belpolitikai programm külpolitikai hasznavelietösége. É5§ ez, látjuk, kiemelkedik az állam nagyságával és erejével fordított arányban. Számos erőnek függvénye a párterő, nemcsak a polit;kai túlhe\ ítettségé s nemcsak a belpolitikai helyzetmeglátásé. De mindebből bizonyára látható az is, hogy a politikai párt nem aktuális csinálmány tetszés szerinti ideológia s népszerű irányelvek alapján, hanem sajátos történeti erökomplexuinok függvénye, amely erőkomplexum egyes szálai az ország határain is túlvezetnek egy külpolitikai „helyzet" tényéhez. Ha az előadottakhoz hozzávetjük azokat a régebbi elméleteket, melyek a politikai párt keletkezéséről és szerkezetéről_ szólnak, s jelentőségét megállapítják, jelentős különbségre fogunk akadni, s bár lényegében itt nem kutatjuk végig, röviden rámutathatunk egy következményre. A politikai pártokról szóló nézetek javarésze még ma is olyan, -hogy világosan felismerhető születési ideje: a 18. század. Különösen Rousseau vitte bele a köztudatba, úgyhogy elméletén a 19. század nem változtatott, alig a politikai elmélet, alig a szociológia, mely nem vitte odáig, hogy komolyan felvesse a nártszociológia kérdését, illetve az államszociológia egész kérdéskomplexumát. A nézetek általában a körül forognak, hogy van „nép", mely kijelenti — egyénenként — az akaratát, ez összegyűjtetik, képviselők küldetnek a parlamentbe. A nép fel van ruházva a kellő bel- és külpolitikai információval: mindenki speciális diszpozícióval rendelkezk, mely őt ösztönzi politikai döntések megalkotására, állásfoglalásra; mindenki tényleg megteheti a leszavazás aktusát, ideje van erre stb. Röviden, a .,népszuverénitás" alapján keletkezik egy törvényhozó apparátus, mely tisztán a népakaratot képviseli. Mindez két fikción alapszik: az általánosnak feltételezett politikai alaptermészeten17), azaz politikai akaratdiszpozición és a teljes informáltságon. Mind a két fikció részben felel meg a tényeknek. Egyáltalán nem felel meg az, hogy18) a politin) Ezt úgy értjük, hogy a Sprangertől (Lebtnsformen) felvetett politikai „alaptermészet" (alaptípus) nem volna külön tipus; holott az. M) Általában a 18. században nem emelkedtek a kollektív lelki tények szerepének felismerésére. A politikai akarás genezisére nézve különösen kiemelkedő azon tények megfigyelése, melyeket „párthagyományoknak" szoktunk nevezni, ami az angol pártéletben kifejezetten jelentősnek mutatkozik. E „I'artei.MV/e" éppen nem „konvencionális" és Stammler hasonlókép individualista alapra helyezkedett, midőn a jogfilozófiai „elismeréselmélet" kapcsán úgy tüntette fel a dolgot, mintha az oly életszabály, melyet „konvencionális szabálynak" nevezett, súlyát szintén egyéni hozzájárulásból merítené (v. ö. A „társadalmi normák problémája, c. dolgozatunkat. Athenaeum, 1923.). Kollektív Társadalomtudomány. 5