Társadalomtudomány, 1925 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 1. szám - Szekfü Gyula, Történetpolitikai tanulmányok. Kiadja a Magyar Irodalmi Társaság. Budapest 1924. 139. lap

41 • fogást kell érteni, hogy az ember nem egyél), mint a természetnek egy része és ;gy az emberi élet nyilvánulása) kizárólag a természet megnyilatkozásai. Ez az, amit úgy is lehetne nevezni: szociális (és pedig naturalisztikus) monizmus. Ehhez a felfogáshoz tartozik az is, hogy az embert kényszerű módon és kizárólag a természet törvényei irányítják (szociális determinizmus) és az a felfogás, hogy az emberek — lényegében véve — „aljas söpredék" (szociális pesszimizmus). A szociális naturalizmust keletkezésének történeti feltételei értetik meg. Mindenekelőtt pszihológiailag helyes az a nézet, amely úgy tekinti a szociális naturalizmust, mint az alsó néprétegekhez tartozó egyes alacsony jellemek szellemi produktumát. Valóban, a már említett megalapítói ennek az elméletnek, különösen ami az érdek elvét illeti, mind olyan jellemű egyének, akik tulajdonképeni céljukat abban látták: „épater le bourgeois", azaz bámulatba ejteni (rossz értelemben) a nyárspolgárt. Ilyenek voltak mindenek előtt Mandeville és Helvótius. Ami az elmélet keletkezésének szociológiai feltételeit illeti, (1.) a kor, amelyben keletkezik, a következő vonásokat tünteti fél: a régi közösségek felbomlása, a közösségi érzések visszaszorulása, az egoisztikus ösztönök felszabadulása, (2.) megjelenik a kapitalizmus és ezzel előtérbe lépnek a gazdasági érdekek, (3.) kibontakozik a tömegek politikai befolyása, a demokratizmus. Ideológiai szempontból nézve pedig, szociális1 naturalizmust olyan gondolkozásmód hozta létre, amely kifejezetten természettudományos volt. Egybe esik az elmélet keletkezése azzal a korral, amelyben a természettudományok, különösen az exaktak, soha nem látott fejlődésnek indultak. Abban a korban valamennyi tudomány, maguk a szellemi és történettudományok is, a természettudomány módszerét alkalmazták. Ez a szellem hatja át a IS. századot és a 19. század nagyobb részét, — és ma is él a marxizmusban. Ebből az elméletből bontakozott ki, de ettől lényeges pontokban eltérő a forradalmi oszldlyluirc elmélete. Az első lényeges külömbség az, hogy ez utóbbi egész figyelmét egyetlen szociális osztályra irányítja, a proletariátusra. Ez az osztály, amely a modern emberiség körében legkönnyebben használható fel forradalmi cselekmények véghezvitelére, az osztályharc elméletének tulajdonképeni hordozójává lett, amelyet az elmélet rajongói a hősiség magaslatára emeUek. Az osztályokra és osztályharcra vonatkozó minden konstrukció, amelyet a forradalmi elmélet tartalmaz, voltakép nem egyéb, mint konstituúlása egy forradalomra kész osztályharcos proletárságnak és más osztályoknak ezzel való szembeállítása, amely osztályoknak az a rendeltetésük,"hogy a proletárságnak legyen mi ellen harcolnia. A bourgeoisie nem is egyéb, mint a proletársághoz megkonstruált ellentét. Ilyen módon sematizálták az osztályharcot. Ehhez jött azután a proletár-osztályharc feldíszítése egy ideológiával, a szociálizmussal. Ez az ideológia gyakorlatilag az 1830-as évek forradalmi kommunistáitól, elméletileg Stcin Lőrinctől ered. Az osztályharc elméleét végül a politikával — eltekintve a kartista mozgalomtól — valójában Marx kapcsolja. össze, aki először adoptálja az elméletet a forradalmi célokhoz. Ehhez különböző fogásokra volt szüksége. Mindenekelőtt abszolút, tehát kizárólagos érvényt tulajdonit az osztályharc elvének. Ez azt teszi, hogy a történet egyedüli mozgatója az osztályharc. A 18. és 19. század szociológusai és hisztorikusai, akiknél az osztályharc elméletét megtaláljuk, ezt természetesen soha sem