Társadalomtudomány, 1925 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 1. szám - Szekfü Gyula, Történetpolitikai tanulmányok. Kiadja a Magyar Irodalmi Társaság. Budapest 1924. 139. lap

30 " ' . ' - , ^ t „magyar talaj emberét" látja a szerző Petőfiben, ép úgy. mint Széchenyiben. Egyikük sem veszti el lába alól a magyar talajt, akkor, amidőn „mindkettőjük felemelkedik arra az általános emberi perspektívára, honnan objektíven, kívülről lehet megismerni önmagunkat" (119. 1.). Végül két külpolitikai szellemóriást vonultat fel a szerző: Andrássyt és Bismarckot. A vaskancellárnak a köztudatban tükröződő képén észlelhető változást a szerző nyomán következőkben foglalhatjuk össze. A tegttap Bismarckja: a „wotanizált ősgennán", az Erőnek, a Hatalomnak töinegbálványa. Ma már e rnythikus álorcán a szélesebb rétegek is kezdenek átlátni. A méltányosság, az önmérséklés reálisabb vonásai rajzolódnak ki a „legnagyobb diplomáciaj géniusz, á tapintat finom mesterének"- arcán. \ múlt század második felének magyar grandseigneur külügyminiszterét jellemezve, bámulatos diplomáciai sikereit, - hatalmas koncepciójú szellemi mozgékonyságától, energiájától és egyéb kiváló tulajdonságaitól elválaszthatatlan okok mellett — szerző azzal magyarázza, hogy „amikor Andrássy cselekedett, ott állt mögötte az egész ország". A trianoni ködből kiutat kereső mai nemzedékre gondolva s a szerző reflexióját variálva, kétkedve kérdezzük: mikor ébred ez a tépett testű nemzet újra a „right oi wrong íny country" elv nélkülözhetetlenségének tudatára ? . . . Ködöt emlegettünk az imént. A Trianon óta nemzetünk jövőjére hulottat. Nemcsak ez akadályoz meg bennünket abban, hogy az utat megtaláljuk, hanem az önámító illúziók ködíelhöje is. Ezt igyekszik Szekfii üyula értékes laimlmánya'rbaiv szétoszlatni, hogy olvasóit — saját szavait idézzük — ,,megtanítsa tisz•ráű látni". *•' Oszvald (Jyörgy, •> Komis Gyula, /VfSAr az egyetemen. (A Napkelet 1925. éviolyamából. Eggenberger. 48. 1.) Érdekesebb, élvezetesebb kultúrpolitikai tanulmány még Komis ily irányú, újabban egyre számosabb munkái között is aligha akad. Hálás téma a nőmozgalom e kérdése, kivált olyan fölényes tudású psychológus s olyan fényes dialektikája író kezében, mint amilyen Kornis. Szárnyalóan tudományos - és mégis szinte populáris — -olvasmányunk minden tárgyilagossága mellett is a/ azonban áz érzésünk, hogy itt egy nehézfegyverzetíí tudós hessegeti el az egyetem kapujától a reménytelenségtől űzött sápadt leányhadat. Ezt sok tapintattal, jóakarattal teszi s a szeretetreméltó fölénynek azzal a bizfos tudatával, hogy nem kell ellentmondással számolnia. Előre kell bocsátanunk, hogy a kérdés beállítása már eleve biztosítja a szerzőt arról, hogy az olvasó végig egyet fog vele érteni. A históriai visszapillantás után (amelyben a szerző jelzi, hogy a nőknek az egyetemre való bevonulása az egyenjogúságra törekvésnek egyik vívmánya volt), kijelenti az író, hogy: „Bármely pályára való alkalmasság eldöntésében, csakis egyetlen szempont lehet jogos és irányadó: megfelel-e az egyén testi és lelki alkata a pályától követelt testi és szellemi tulajdonságoknak?" Ez, ugyebár, világos és önként érthető, mint a kétszerkettő. Innen már csak egy lépés és — a probléma a nök testi és lelki alkatának természetére egyszerűsödik. És jön a női léleknek Meymans és mások vizsgálatai alapján igen szépen, finoman, érdekesen végzett anal.vsise, amelynek során élesen elkülönül a jellegzetes női psyehe kontúrja